A Lépcsőfiú (1. rész)

Egy - Sodródás az árral

„2018. október

Sodródás az árral: ez van most. A napok mennek egymás után, tanulok, iskolába megyek, tanulok, olvasok: ennyi. Szín nélküli, monoton hétköznapok, s nem látom se az elejét, se a végét. Nem tudok mondani olyan embert, aki miatt annyira lenne kedvem iskolába és a kilencedik osztályba bemenni.

Az osztály kezdetben jónak tűnt: egységesnek, összetartónak, de az emberek ugyanolyanok; nem változnak. Ugyanaz az osztályfelépítés, mint a régi, semmi új, semmi olyan, ami jó lenne. Teljesen úgy érzem, mintha csak egy filmet néznék külső szemlélőként: nincs beleszólásom a folyamatok lejátszódásába, nem vagyok teljes része ennek a közösségnek: én vagyok a fiú, aki jól rajzol és okos. Semmi egyéb. Senki sem ismer, senki sem lát.

Sodródok az árral, visz a víz, egyre messzebb a normális, hétköznapi élettől, amire mindig is vágytam, és amim sosem volt, csak a különcség és a magány. Mindig is kilógtam."

Sosem szerettem a földrajzot. Bágyadtan hallgattam a tanár magyarázatát, aki éppen a röghegységek képződését rajzolta a piszkos táblára. Elég bénán csinálta, én biztos máshogy próbálnám.

- Hé, Vajda – szólalt meg mellettem Lacika. A földrajzterem egyetlen előnye, hogy a padok teljesen szabálytalanul vannak összetolva és mindenféle irányba néznek. Lacika és Szilárd oldalvást ültek nekem egy másik padban, ami az enyémnek volt tolva. Én persze egyedül ültem.

- Mi az?

- Rajzold már le őt is! – bökött a tanár felé. Szilárd kajánul elvigyorodott mellette.

Megvontam a vállam, és úgy tettem, mintha lelkesednék az ötletért. Az utóbbi időben elkezdtem unatkozni órákon, így olyankor előkapok egy írólapot, és karikatúrákban megörökítem a tanárt. Amióta Lacika észrevette a tolltartómban a papírokat, le se száll rólam. Gondolom, ha elfogy minden tanár, akit ki lehetne figurázni, majd megunja és más szórakozás után néz. De nála sose lehet tudni. Ez a srác mindenkinek az idegeire megy, pedig még csak két hónapja ismerjük egymást!

Előkaptam egy papírt és gyors vonalakkal felvázoltam Kalay-t. Lacika és Szilárd közelebb hajoltak, hogy jobban lássák. Vigyorogva néztek egymásra, majd vissza a lapra, ahol időközben meg is jelent Kalay méretes orra és hatalmas szempillái.

Nem lett rossz, nekem is tetszett. Lacika egyenesen imádta.

- Tartsd meg – nyújtottam neki. Így talán egy időre békén hagy. Vagy az is lehet, hogy még jobban megjön a kedve. Remélem az előbbi.

- Azta! Kösz, ember.

Péter vagyok, gondoltam magamban, de inkább nem szólaltam meg.

Óra végén lassan pakoltam össze. Mire felálltam, a többiek már mind kiviharzottak a teremből. Észrevettem a mellettem levő padon Kalay karikatúráját. Morcosan elhúztam a szám – ennyit erről.

Ebédnél beültem a többiekhez. Az osztályból csak páran esznek a suliban, így általában – amíg ki nem alakulnak a komolyabb baráti csoportok – együtt eszünk. Ákos mellé ültem le, aki vidáman kapta fel a fejét, amikor megpillantott.

- Hallom, rajzolod a tanárokat – mondta.

- Szóval terjed, mint a tűz – válaszoltam. Ákossal nem volt bajom, ő normálisnak tűnt. Inkább olyan furagyerek, mint én. Magas és vékony, és tisztára, mintha folyton zene szólna a fülében. Egy csomószor csak elkezd dobolni a lábával, vagy lehunyja a szemét, mintha hosszan hallgatna valamit. Fura. De legalább nem seggfej, mint mondjuk Szilárd.

- Ja.

Egy ideig némán ettünk. Lehet, hogy mondanom kellett volna valamit, de nekem ez nem ment. Senkit sem ismertem korábban az osztályból, mindenki teljesen idegen volt számomra. A neveket meg a személyiségeket nagyjából megtanultam, de inkább figyelő voltam, mint cselekvő.

A gólyabált például nagyon bánom. Az osztályfőnökkel közösen szerveztük a műsort, mert a többieket nem nagyon érdekelte, milyen lesz. Egy csomót dolgoztam vele, amikor pedig végre előadtuk, egész nagy sikere lett. Az előadások után következett a tényleges gólyabál, ami olyan volt, mint az általános iskolás farsang. Szólt a zene, a sötétben epilepsziás módon villogtak a fények, és minden kilencedikes gólya ott vonaglott a ritmusra.

Én azonban nem csatlakoztam az osztályomhoz. Észrevettem két régi osztálytársamat: Bogit és Fannit. Nagyon megörültem nekik, megöleltük egymást és beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Imádtam őket, nagyon sajnáltam, hogy külön szakra mentünk, de legalább egy iskolában voltunk. A legtöbb szünetben náluk lógtam.

A jelenetre nagyon tisztán emlékszem: Ákos jött utánam, kezét a zene ritmusára mozgatva. Fanni kíváncsian nézett rá.

- Péter, itt a kis barátod – mondta.

Igazából nem volt a kis barátom. Alig beszéltünk pár mondatot. Talán ő volt az egyetlen, akit érdekelt még a gólyabál, bár ő sem sokat segített be. Szóval nem törődtem vele, hanem beszélgettem tovább a lányokkal. Egy ideig ott sündörgött körülöttünk Ákos, aztán felszívódott.

Bogi és Fanni persze nem sokkal később csatlakoztak a saját osztályukhoz, én pedig egyedül maradtam. Nem mentem oda a többiekhez. Tőlem idegen volt az, hogy számomra ismeretlen emberek között ugráljak. Én csak a barátaim előtt tudtam megnyílni, mások előtt nem.

Szóval azt sajnálom, hogy nem foglalkoztam Ákossal akkor. Utána egyből hazajöttem. A gólyabálom szívás volt.

Egyszerre jöttünk ki az ebédlőből. Ákos könnyed mozdulattal felkapta a táskáját és az aula felé indult. Követtem. Nem beszéltünk semmit. Ebben nagyon nem voltam jó – csak úgy spontán megszólalni és elkezdeni beszélgetni valami hülyeségről.

- ÁKOS!!! – kiáltott fel mögöttünk egy lány.

Hátra kaptam a fejem. Egy másik osztályos – talán Bianka? – rohant felénk. Amint odaért a fiúhoz, megölelte.

- Szia, mi újság? Hallottad, hogy Evelinnek barátja van?

- Nem – rázta a fejét izgatottan Ákos. – Ki az?

- Nem tudom. Azt hiszem, valamilyen Bence. – Megvonta a vállát. – Na mindegy. Most sietek, légy jó, szia!

Azzal el is sietett mellettünk. Tisztára, mint egy hurrikán.

Kivételesen nem megjátszott mosollyal néztem Ákos felé. A fiú is mosolyogva bámult a lány után.

- Barátnő? – kérdeztem.

- Á, dehogy – nevetett. – Csak barát.

- Úgy látom, te is nagyon megérted magad a lányokkal – mondtam. Visszagondolva ez elég furán hangzott.

- Aha – felelte elgondolkozva. – Általánosban csak lányokkal barátkoztam.

Elcsodálkoztam. Ezt idáig nem tudtam.

- Fura...

- Szerinted fura vagyok? – kapott a szón hirtelen.

- Nem, nem! Nem vagy az. – magyaráztam gyorsan. – Úgy értem, hogy én is csak lányokkal barátkoztam. Eddig – tettem hozzá, majd arra gondoltam, hogy ez a leghülyébb duma, amit valaha mondtam.

- Fura – válaszolta erre vidám hangon.

Mind a ketten elvigyorodtunk.

Így kezdődött el a barátságunk.