A Lépcsőfiú (1. rész)

Hét - Keverés

„2019. május 17.

Elkísértem egy darabon.

Nem akartam, hogy odaérjünk a buszmegállóhoz, hogy végeszakadjon ennek a csodálatos pillanatnak. Már biztosan tudom, hogy Ő nem érez így: tudom, látom az apró jelekből. Nem is sejti, mik kavarognak a fejemben, ha ránézek, hallgatom, figyelem.

Sajnálom, de valahogy jobb is így. Az elkerülhető negatívumok, bonyodalmak eltűnnek. Végül is, barátok között nincs megbeszélhetetlen vagy kínos téma.

Így könnyebb: kockázat és veszteség nélkül.

A szívemet persze rögtön darabokra töri; amikor rám néz azokkal a gyönyörű szemeivel, elszomorodok, hogy ez a tekintet sosem lehet igazán az enyém.

Az enyém; az övé, a Miénk... sosem lesz olyan fogalom köztünk, hogy együtt... soha."

Az idő telt, a szerelmem nem csappant meg. Sőt, igazából attól tartottam, hogy egyre jobban beleszeretek. Korábban sosem éreztem szerelmet. Ötödikben fél évig „jártam" egy lánnyal, de az abból állt, hogy nem merte megfogni a kezem, csak kimondtuk, hogy járunk. Hatodikban pár napra összejöttem Bogival és később Fannival is, de az egész csak egy rossz vicc volt. Hetedikben pedig majdnem egész évben együtt voltam egy lánnyal, Sárával, de nem emlékszem, hogy valaha is kézenfogva jártunk volna – csók meg csak meg sem fordult a fejemben. Azóta is jóban voltunk, hiszen semmi sem történt köztünk.

De ez! Ami most volt, tökéletesen összezavarta az érzékeimet. Olyan szeretetet éreztem, mint még sohasem. Olyan hihetetlenül erős késztetés gyötört minden egyes pillanatban, hogy megérintsem, hogy számomra is meglepő, hogyan bírtam ki olyan sokáig. Egyszerűen odavoltam érte, minden másodpercemet vele akartam tölteni!

Az egészben az volt a legjobb – vagy legszörnyűbb – hogy mindezt észre se vette. Mint utólag elmondta, fogalma sem volt arról, milyen őrülten epekedtem utána. Vagy ő volt teljesen vak, vagy én tudtam ügyesen leplezni. Valószínűleg az utóbbi, mert a barátaim közül is csak Bogi sejtette meg azelőtt, hogy elmondtam volna nekik. (Bár ő állítólag már azelőtt gondolta, hogy meleg vagyok, mielőtt megfogalmaztam volna magamnak.)

De nem szaladok annyira előre. Azelőtt még történt néhány dolog.

„2019. május 23.

Őt nézem, nem vesz észre, somolyog, gondolkozik. Elvigyorodik valamin és hirtelen találkozik a tekintetünk. Olyan mélyen, olyan tisztán tud nézni; teljesen elveszek benne, elsüllyedek, beborít, átölel. Van valami gyerekes ártatlanság a szemében, valami kis titok, amitől mindig ragyog az arca.

Nemsokára újra fölnéz, és újból találkozik a tekintetünk. Mosolyra húzza a száját, majd továbbhordozza a tekintetét. És én nézem őt, ahogy az a csodálatos tekintet elvonul tőlem és most mást néz. Továbbra sem bírok betelni a látvánnyal...

Lenéz, kissé oldalvást ül, komoly arcot vág: kissé ráncolja a szemöldökét. Igazán édes így.

Ír a tábláról, gyakran fölnéz, nem mindig emeli föl a fejét, csak fölpillant, szemöldökét fölhúzva.

Ismét összetalálkozik a pillantásunk; mintha csodálkozna kissé.

Könyököl, jobb kezével a fejét támasztja, gondolkodik. Mit meg nem adnék, ha tudnám néha, mi járhat a fejében. Most előrehajol, olvas.

Imádom a tekintetében azt, hogy mindig valami különleges jár a fejében és ez az arcán is látszik. Ettől olyan megfejthetetlenné válik az egész lénye. Imádom, hogy a szája mindig mosolyra áll. Imádom hallgatni, ahogy beszél.