My king (Yoonmin) ✓

[3] - rabok

"(...) Mintha már láttuk volna egymást egy másik időben és életben, és talán a te lelked az a lélek, amibe egyfolytában belefutok. (...)"

Napok, de talán csak örökkéválóságnak tűnő órák telhettek el addig, amíg Jimin az újdonsült cellájában kuporgott a földön és itatta az egereket. A börtönben büdösség volt; mindent ürülék- és húgyszag lengett körbe, Jimin pedig mostanra már olyannyira megszokta ezt az orrfacsaró illatot, hogy szinte észre sem vette azt.

Már nem érdekelte őt, hogy a legszebb öltözékében ücsörög a mocsokban, nem számított, hogy jelenleg piszkosabb, mint akkor, amikor otthon az állatok között mozgott. Ebben a pillanatban az volt a legfontosabb, hogy addig tarthassa vissza a vizeletét, ameddig csak tudja, ugyanis egyáltalán nem volt a tervei között az, hogy maga alá vizeljen, mert akkor már a saját mocskában is térdepelhet majd.

A cellája ahhoz túl kicsit volt, hogy odébb húzódjon a kiűrített vizeletétől; egyszerűen az azonnal szétterjedt volna, s pontosan azért, mert a börtönben lévő összes rács mögött ülő egyén így végezte a dolgát, büdösség lengte be az egész szintet.

Jiminen kívül rengetegen ültek még a rácsok mögött, amely nem is volt meglepő, tekintve, hogy milyen utálatos személyiségű is a császár.

A parasztfiú dühös volt, de nem csak magára, hanem Min Yoongira is. Ő tényleg minden tőle telhetőt megtett, hogy segíthessen saját magán és a faluján is, azonban a császár olyan szinten saját maga ellen fordította a szavait, hogy nem tudta szó nélkül hagyni ezt az egész helyzetet. Egyszerűen túlságosan is felbőszült azon, hogy a király ült a trónján, gazdagon a nagy pompában, s még csak meg sem próbált segíteni a népén.

Hát milyen uralkodó az ilyen? Hogy meri magát az ország császárának kikáltani, miközben azt sem tudja, hogy mi történik a palotáján kívül?

Jimin halkan kezdett szipogni, amikor a családjára gondolt. Megígérte az anyukájának, hogy sötétedés előtt hazaér majd, és, hogy vigyázni fog magára, s most mégis itt találta magát egy mocskos cellában, miközben arra várt, hogy mikor érkezik meg a halálos ítélete.

Nem kicsit megijedt attól, amit a császár utoljára mondott neki. Lassú és kegyetlen halálban lesz része, emiatt pedig még jobban rettegni kezdett; úgy kezelik őt, mintha embert ölt volna, pedig csak kimondta a gondolatait és az igazságot. 

Egyáltalán hogy lehetett ilyen buta? Hiszen tudta, hogy egy hirtelen mozdulat vagy szó miatt is a fejét vehetik majd. Akkor mégis miért kezdett el hősködni?

- Hülye vagyok - sóhajtotta Jimin magának motyogva a szavait, miközben leszegte a fejét, és szipogott még néhányat.

- Hé, cuki fiú! - kiáltotta valaki, mire Jimin önkéntelenül is felkapta a fejét. A vele szemben lévő cellából szóló szintén fiatal, bár tőle kissé idősebb fiú szólt hozzá, egy pajkos mosollyal az ajkain, miközben a rácsokhoz dőlt. - Mi a neved?

- Miért érdekel? - kérdezett vissza Jimin sóhajtva. - Nem mindegy az neked? Nemsokára úgy is meghalunk.

- Én ugyan nem! - nevetett fel jókedvűen a másik cellában lévő egyén, mire Jimin teljesen értetlenül nézett vissza rá. - Havi látogató vagyok itt, de aztán úgy is kiengednek innen.

- Ezt hogy érted? - vonta fel a szemöldökét Jimin, hiszen, ha van arra lehetőség, hogy ő is élve kijusson innen, akkor igazán megérné meghallgatnia a vele szemben lévő cellaszomszédját.

- Mondd el a nevedet, és elárulom a titkomat! - húzta egy büszke mosolyra az ajkait a férfi, mire Jimin csak mélyen felsóhajtott, de akkor, abban a pillanatban már nagyon is jól tudta, hogy be fogja adni a derekát.