Lángoló Félelem [H.S.] ✔︎

Salem összeköt minket

- Te nem vagy normális! - engedtem el a táskát miközben hátrébb léptem. Nem lehet igaz, hogy valóban ellopta a nyakláncot!

- Hagyd, hogy megbeszéljük ezt. Nem foglak feladni senkinek sem. - nézett mélyen a szemeimbe, de szavainak felét sem hittem el.

- Nem akarlak bajba sodorni. Nélkülem is elég bajod van. Engedd, hogy elmenjek. Egy életre elfelejthetjük a másikat. - ráztam hevesen a fejemet. Ebből nem jön ki egyikünk sem szerencsésen.

- Nem akarlak elfelejteni. Meg akarlak ismerni, tudni akarom, hogy mire vagy képes Alice. - indult meg kezeim után, de ijedten elkaptam azokat. Tudtam, hogy még nem nyugodtam le teljesen.

- Nem akarlak veszélybe sodorni. Nem mellesleg bántani sem. - sütöttem le szemeimet.

- Mégis megbíztál bennem, amikor megengedted, hogy veled jöjjek. - mondta. - Nem félek tőled, és tudom, hogy nem akarsz bántani engem. És én sem akarlak akasztófára küldeni. - folytatta mire felnéztem szemeibe. Láttam, hogy őszinte, mégsem tudtam teljesen megbízni benne.

- Legyen. - sóhajtottam. - De nem bombázhatsz a kérdéseiddel. Először meg kell szoknom, hogy tudsz róla. - mondtam majd visszaraktam a táskámat oda, ahonnan elvettem és visszaültem a tűz melegéhez.

A szívem nem bírt megnyugodni. Még mindig ezerrel pumpálta a vért az ereimbe. Az agyamban száguldoztak a gondolatok. Vegyes érzelmeim voltak ezzel az egésszel kapcsolatban. Bevallom nem erre számítottam és nem is így akartam, hogy az egész kiderüljön, de talán jobb is volt így. A gyomrom szinte görcsösen zsugorodott össze, amikor megláttam a nyakláncot. Még levegőt is elfelejtettem venni, hiszen akkor már tudtam, hogy tudja.

- Azért azt megkérdezhetem, hogy milyen boszorkány vagy? - telepedett le mellém törökülésbe Harry.

- Tűzboszorkány. - pillantottam az előttünk lobogó tűzre. Egy igazi szörnyeteg lakozik bennem.

- Rengeteget olvastam róluk. - csengett csodálattal a hangja. Fejemet rögtön rákaptam. Mosoly ült ajkain. - A legerősebbek közé tartoznak. - nézett szemeimbe, mire hatalmasat nyeltem.

- Nem tartom nagy dicsőségnek. Ugyanakkor szeretem, hogy tekintélyt parancsolóak vagyunk. A tűz senkinek sem a legjobb barátja. - mosolyodtam el. Azt hiszem meg kell törnöm a közöttünk lévő feszültséget. Harry erre csak derülten bólintott.

- Fáradt vagy már? - váltott hirtelen témát. Tiszteletben tartotta a kérésemet. Kedves volt tőle.

- Most azért kérdezed, mert te az vagy, vagy mert tényleg annak tűnök? - kérdeztem mire felszakadt belőle a nevetés. - Na, komolyan kérdeztem. - derültem fel én is.

- Mindkettő. - válaszolt mire megforgattam a szemeimet. Néha nem lehet kiigazodni ezen a gyereken.

Harry leterítette a pokrócomat egy fa tövébe, aztán elhelyezkedtünk rajta. A lovaink kicsit arrébb, a tűz közelében hajtották álomra a fejüket. Pirn és Armastus nagyon jól megvoltak egymással. Reméltem, hogy a mi kapcsolatunk sem romlott meg annyira jelentősen. Harry abszolút rendíthetetlen volt az ügyemben. Jól esett, hogy nem undorral és félelemmel tekintett rám, hanem szinte csodált a mivoltom miatt. Azt hiszem nekem sem kell félnem tőle. Nem érdekel, hogy mit tanítottak a boszorkány suliban. Nem minden halandó szörnyeteg, s nem mindegyik akarja a halálunkat. Legalábbis Harry biztosan nem.

•

Reggel horkolásra ébredtem fel. Harry menthetetlenül hangosan vette a levegőt mellettem. Kicsit megböködtem az ujjammal, de nem reagált semmit sem. A Nap már javában fent volt az égen, ami azt jelentette, hogy indulnunk kéne. Miért vert a sors egy ilyen férfivel? Már vagy ötvenedjére bántam meg azt, hogy magammal hoztam.