Lángoló Félelem [H.S.] ✔︎

fénylő csillagok [e p i l ó g u s]

Írói szemszög

Harry összetörten nézte végig szerelme, Alice halálát. Megsemmisülve állt apja mellett, aki kárörvendően mosolygott a kötélen lógó boszorkányra. A tömeg tombolt, szinte ünnepelte a veszteséget. A göndör szemeiből hulltak a könnyek majd dühösen hagyta ott a főteret.

Gondolatok tömkelege és hatalmas gyász borította el Harry elméjét. Semmi másra nem tudott gondolni csak arra, hogy az egyetlen lány, akit szeretett, nincs már. Elvesztette. Megtörtént, amitől a legjobban félt. Hálás volt minden percért, amit Alicevel töltött, de soha nem fog megbocsátani az édesapjának. Ha ő nem üti bele az orrát Harry dolgaiba, talán Alice és ő messze járnának már.

Nem bírta Harry sokáig szusszal, egy falnak dőlve vett mély levegőket. Mindenféle érzés kavargott benne és mindegyik egyszerre akart a felszínre törni. A gyász, a szomorúság, a düh, a hiány, a tehetetlenség és a szerelem okozta bánat. Fizikailag képtelen volt egyben maradni, muszáj volt megállnia lépteiben. Azt gondolta, hogy végre kiszabadult apja fogságából, aztán egyik napról a másikra mégis visszakerült a mókuskerékbe. Nem tudta mihez kezdjen ezután. Tudta, hogy haza fogja vinni édesapja, de Harryt ez fikarcnyit sem érdekelte.

- Elnézést, jól érzi magát? - szólította meg egy vénasszony a nyugtalan fiút. Harry felnézett a nő szemeibe, de rögtön el is kapta tekintetét.

- Persze, csak futottam és nem bírtam levegővel. - magyarázta ki magát, de az ősz hajú asszony tudta, hogy hazudik.

- Részvétem a lány miatt. - dőlt a hölgy is a falnak. - Remek boszorkánynak bizonyult. És a hallottak alapján szerettétek is egymást. - mosolygott mire Harry értetlenül pillantott a kopott ruhát viselő asszonyra.

- A hallottak alapján? Ott volt a főtéren, amikor... tudja. - kérdezte Harry, de válaszként csak fejrázást kapott.

- A szemben lévő cellában ültem. - mosolygott elégedetten a hölgy. - Tudtam első pillantásból, hogy boszorkány. Csodálkoztam, hogy ő nem érezte meg az én energiáimat. - préselte vonallá ajkait.

- Hogy szabadult ki? - kérdezte ingerülten a fiú. - És miért nem segített Alicenek? - húzta össze szemöldökeit a göndör.

- Egyszerű kábító bűbájt alkalmaztam. - vonta meg vállait. - A barátnődet pedig nehezen lehetett volna abból a cellából kijuttatni, nem akartam kockáztatni.

- De megpróbálhatta volna. - tekintett Harry összetörten a szürke szemekbe.

- Sajnálom. - simított végig a fürtös felkarján az idős nő. - Vigyázz magadra és a karkötőre. - engedett el egy bíztató mosolyt búcsúzóul.

- Vigyázni fogok. - bólintott Harry, majd az idegen asszony egy intés után magára hagyta a fiút.

Megint egyedül maradt. Magányosan a gondolataival és a gyásszal. Élete útja célt vesztett, nem volt miért tovább menni. Csak azt remélte, hogy Alice nem bánt meg semmit sem az elmúlt napokból és boldogan emlékezne vissza rájuk, ha tehetné. Harrynek ezek a napok voltak eddig a legszabadabb és legboldogabb napjai. Azt kívánta, bárcsak újra élhetné őket.

Gondolataiból aztán édesapja szakította ki a fiút, aki karon ragadva a őt, visszament a szálláshelyre. Harry dühös volt és tehetetlennek érezte magát apja mellett, ezzel ellentétben Desmond mindvégig elégedetten mosolygott. Szinte büszkének érezte magát, amiért eltett láb alól egy boszorkányt és visszaszerezte egy szem fiát.