Sápadt tűz | Damiano David

Csak el messzire...

Az út, hová talpam nyomul,
Sűlyed, ropog, átvékonyul;
Ónsúllyal a kolosszi lég
Elzúzna, ha megállanék...
Tovább! tovább!

Arany János - Az örök zsidó

Ugyanolyan napnak indult ez is mint a többi. Vagyis csak annak gondoltam. Éppen Nizza kanyargós utcáin hajtottam az autómmal, hogy a vasárnapi ebédet kivételesen a szüleimnél fogyasszam el. 

A legtöbb gyerek úgy gondol a szüleire, mint a saját kis szuperhőseire. Hálás nekik minden cselekedetükért, tettükért, hiszen nélkülük ki tudja hol lennének. Sajnos ez az én esetemben nem éppen így van.

Nagyon vallásos családból származom, ez egyenesen megkeserítette a gyerekkoromat. Minden vasárnap reggel templomba kellett menni, péntekenként sosem ettünk húst, illetve addig nem is nyúlhattam az ételhez, amíg el nem hangzott az asztali áldás. Anyukám csak olyan ruhákat adott rám, ami a tisztaságot jelképezte, később pedig, amikor már segítség nélkül is fel tudtam öltözni, csak ő vásárolhatott nekem ruhákat. 

Meg volt szabva még az is, hogy kikkel barátkozhatom, így legtöbbször a templom udvarában fogócskáztam a többi vallásos családból származó kisgyerekkel, akik velem ellentétben szerettek is ott lenni. 

Én már akkor a szabadságomat tervezgettem. Nagyjából négy vagy öt éves lehettem, amikor az egyik velem egyidős kislánnyal, Helenaval, megtanultunk fára mászni. A templom udvarának közepén állt egy hatalmas nagy diófa, amire minden nap felmentünk és egészen sötétedésig nem lehetett minket leszedni onnan. Elláthattunk a messzi távolba, mindig néztem, hogy a madarak mindig milyen messzire és szabadon szálltak. Ez volt a kulcsszó: szabadon.
-Egyszer én is ilyen szabad leszek Helena, mint azok a madarak ott! - az égen éppen a vadludak haladtak el v alakot bezárva.
-Ugyan már, Dilaria! Hiszen te nem lehetsz madár... - csak nevetni tudott rajtam.

Amikor tizennégy éves lettem és elkezdhettem a középiskolát, a szüleim egy bentlakásos leánygimnáziumba küldtek, úgy gondolták számomra az lesz a legjobb. Innentől kezdődött számomra a mélyzuhanás. Hiába voltak körülöttem az ország legszigorúbb nevelőnői, hiába sétálgattak a folyosókon idős apácák, én rendesen elzüllödtem. Rendszeres volt tőlem az éjszakánkénti kiszökés, az egyenruha viseletének megsértése vagy éppen a tanárokkal való tiszteletlen beszéd, kaffogás.

Természetesen minden hétvégén megkaptam a szüleimtől a magamét, akik ki is használták a gyámsághoz kötött jogaikat, így megfoszottak minden olyan holmimtól, amit ők erkölcstelennek és sátánhoz közelállónak gondoltak. Viszont sosem vertek el, apám nem ütötte a hátamat véresre a derékszíjával és anyám sem fenekelt el egy fakanállal. 

Azt viszont sosem bocsájtom meg nekik, hogy egyik nyáron édesanyám elvitt a közeli fodrászatba, ahol derékig érő éjfekete hajamból a hölgy vállig érő és aranyszőke fürtöket varázsolt. Ezek után a templomba mentünk, ahol egy másfél órás gyónás után apám zokogva ölelt magához, hogy a szeretett kislánya újra Isten báránya lett. A saját vágyaik szerint szerettek volna engemet formálni, nem akarták, hogy egyéniség legyek. csak olyan, mint a többi velem egykorú lány: unalmas.

A szüleim egy dologba nem szóltak bele az életemben: melyik egyetemre megyek továbbtanulni. Minél messzebb akartam tudni magamat a családomtól, menekülni akartam a szabályok és a megfelelési kényszer elől, végül Párizsban kötöttem ki, ahol közgazdásznak tanultam. Azaz tanultam volna, ha a művészeti vonal nem csábított volna el. Biztos vagyok benne, hogy apámék ezt is valami bibliai hasonlattal illetnék. A művészet lenne a tiltott gyümölcs, én pedig Éva, aki fogyasztott belőle. A Párizsban töltött két évem alatt nem sok minden hiányzott otthonról. Talán az, hogy meg kellett tanulnom magamra főzni, amivel gyakran nem jártam sikerrel.