Sápadt tűz | Damiano David

Még egyet!

És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.

Petőfi Sándor - A borozó

Egészen kellemes hangulatban telt az esténk. Az italok csak fogytak, de sosem találtam magamat üres pohárral. Tipikus francia vagyok, így nagyjából a második kör után szóltam a pincérnek, hogy számomra elég lesz a sörből, én inkább bort kérnék. Ethan úgy gondolta megviccel egy kicsit, így egy pohár ital helyett egy egész üveget kért ki számomra.
Egy idő után Victoria úgy döntött nem hagyja, hogy a fiúk leitassanak, így ketten fogyasztottuk el a kikért alkoholt. Természetesen ez nem akadályozott meg semmit sem, így éjfél felé már éreztem, hogy a fejembe szállt az a sok elfogyasztott ital, kissé spicces állapotba kerültem.
-Még egyet! - Ethan az asztalra csapta a kiürült poharát, ezzel jelezve a pincérnek, hogy ő bizony még eléggé szomjas.
Számomra furcsa volt az, hogy fél tizenegy órakor nem szóltak nekünk a pincérek, hogy el kell hagynunk az italozót, hiszen záróra van. Az egyetemei éveim alatt megtanultam hogyan is kell rövid idő alatt berúgni, ám ennek most nem nagyon vettem hasznát.

A kis társasagunk sose volt csendben az ott töltött órák alatt. Valaki mindig fel tudott hozni egy olyan témát, amihez mindenki hozzá tudott szólni. Én kevésszer szólaltam meg, azonban ahogyan a véralkohol-szintem emelkedett, úgy eredt meg a nyelvem. Thomas érdeklődött felőlem, leginkább afelől, hogy hogyan ismertem meg Victoriat és mi okból költöztem el otthonról. Természetesen engem ekkor már nem kellett félteni, felvázoltam előttük az eddigi 20 esztendőt, amit a szüleim zsarnoksága alatt töltöttem. Elmondtam mindent, ami csak az eszembe jutott, kezdve azzal, hogy mennyire megkeserítette az életemet a rám erőltetett vallásosság.

Ekkor egy pillanatra meg kellett állnom, hiszen mégiscsak olaszokkal beszéltem. Itt van tőlünk egy köpésre a Vatikán, a Szentatya talán éppen azelőtt a kocsma előtt sétál el a rengeteg testőrével, ahol mi is vagyunk. Tudom nagyon jól, hogy a pokolra fogok kerülni, de azért nem kell külön megerősítés magától a pápától.
Mivel egyik srác arcán se láttam semmiféle tiltakozást, így folytattam az egyház gyalázását, már amennyire tudtam. Egy idő után Ethan félbeszakított, hogy inkább ugorjunk tovább az életem egy másik szakaszára.
-Sok minden vagyok, Dilaria, de pogány az nem! - mindannyian felnevettünk körülötte. - Ha ezek után még az fog jönni, hogy egyházi suliba jártál, akkor nem fogom idegekkel bírni.

Ezek után inkább az egyetemről meséltem nekik, illetve a ma délelőtt történt nem éppen családias ebédhez. Töviről-hegyire elmondtam nekik mindent. Azt, ahogyan a nagyszüleim lekezelően és gyalázóan beszéltek velem. Azt, ahogyan anyám lerángatta rólam a pulcsimat és ahogyan hozzám hajított egy tányért. Illetve azt is, ahogyan a saját apám kitagadott és elkergetett otthonról. Innen pedig adott volt az is, hogy megosztom velük hogyan botlottam bele Victoriaba a reptéren, aki azonnal megmutatta mekkora szíve van és rögtön a szárnyai alá vett engem.

Thomas szemei elkerekedtek, látszott rajta, hogy nem igazán tud mit hozzászólni a nagyjából másfél órás monológomnak. Ethan lassan realizálta magában a dolgokat, végül arcát két keze közé temette és egy hatalmasat sóhajtva ott is tartotta azt. Damiano barna szemeivel engem fürkészett, próbálta elemezni az arcom minden apró kis rezdülését.
-Ezek után képes vagy még őket a szüleidnek hívni? - az angyali hangú énekes teljesen ki volt akadva.

Victoria mellettem egy pillanatra összerezzent Damiano hirtelen kirohanásától.
-Annak ellenére, hogy megkeserítették az eddigi életemet, a kötelességeiket teljesítették. Volt fedél a fejem felett, ágy, amiben aludhattam és étel az asztalon.
Damiano lassan bólintott, de lehetett hallani, hogy valamit olaszul motyog az orra alatt.
-Szép tőled, hogy ezt így gondolod... - Thomas halkan szólalt meg. Kisfiús arcán halvány mosoly ült. Nagy mosollyal az arcomon köszöntem meg a fiúnak.