Sápadt tűz | Damiano David

Lehetséges

A női szív tömeglakás -
Tömeglakás, mi lenne más.
Elfér benne a sok bolond,
Aki nőért könnyet is ont.

József Attila - A női szív

Két hét. Ennyi ideje nem láttam és beszéltem azzal az idegesítő olasszal, aki a Marcoval való incidens után randevút kért tőlem és újra az ágyába csábított. Bár az utóbbi a megállapodásunk miatt annyira nem tűnhet meglepőnek, viszont az előbbi eléggé. "Barátság extrákkal" kapcsolatunk egyáltalán nem úgy alakul, ahogyan mi azt elképzeltük. Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy Damiano nem keres és még a közös barátainkon keresztül se üzen nekem, vagy érdeklődik felőlem.
Vele ellentétben én gyakran faggatom Victoriat, hogy mégis mi lelte az olaszt, mi történt, hogy ilyen hamar eltűnt és egyáltalán nem is jelentkezik. A barátnőm ugyanannyira szenved az információk hiányától, amennyire én. Az aggodalmamat és depressziómat sikeresen átragasztottam a fiatalabb lányra, aki amint észrevette magán a tüneteket, azonnal kiugrasztott engem a szobámból és belevetettük magunkat az éjszakába.
Történetesen ugyanabba a kocsmába ültünk be iszogatni, ahol a srácokkal voltunk, és azonnal Damiano jutott eszembe. Azon az estén kaptunk össze talán legjobban, de nem először. Tisztán emlékszem minden egyes kiejtett szóra és arra, hogyan sírtam el magamat a taxi hátsó ülésén Victoria vállán. Attól a naptól kezdve hív engem diktátorkámnak, amit bár ki nem állhatok, de mégis mosolyra húzódnak az ajkaim, ahányszor ezt a szót kiejti a száján.
Azonban egy hatalmas álmom teljesült a mosolyszünet alatt. A nappaliban ültem a kanapén, ölemben szokásosan a laptopom pihent és - még annál is megszokottabb módon - kiadó üzlethelyiségeket néztem. Victoria szerint fittyet kéne hánynom arra, hogy közel kerülnék Marco szalonjához, helyette a saját álmaimat kellene valóra váltanom, amiben egy erőszakos férfi se állíthat meg. Bal kezemben egy szelet pizzát egyensúlyoztam, időnként bele-beleharaptam a mennyei ételbe, míg jobb kezem vadul kalandozott az egérpadon.
Ekkor nyílt a lakás ajtaja és egy mosolygós Victoria sétált be rajta, majd vágta le magát mellém a kanapére és vette ki a kezemből a félig-meddig megrágott pizzaszeletet.
-Ugye tudod, hogy ezt még megettem volna? - a lány csak vállát vonva dőlt nekem, miközben szemeivel az alig pár másodperccel ezelőtt megnyitott oldalt böngészte.
-Még mindig keresgélsz? - fejem biccentésével válaszoltam a lány kérdésére, aki csak sóhajtott egyet, bekapta az utolsó falatot is az olasz ételből és lecsapta a laptopom tetejét. - Akkor fejezd be. Kibéreled magadnak az álom szalont és nem kell a hiszti, hogy Marco alig pár sarokra lesz tőled. Ha kell szerzek neked egy biztonsági őrt, vagy Ethan naphosszat ott fog csövelni az ajtóban.

Victoria a csuklómnál fogva húzott fel a kanapéról és rángatott ki az ajtón, hogy szinte futva jussunk el a kiadó üzlethez. A hatalmas üvegablakon még mindig kint lógott a piros betűkkel nyomtatott kiadó felirat, alatta pedig a telefonszám fityegett. Az olasz lány másodpercek leforgása alatt tárcsázta az adott számot, én pedig körmeimet rágva és ujjaimat tördelve izgultam azért, hogy enyém lehessen a helyiség.
A barátnőm perceken keresztül beszélt a tulajjal, ám ez nekem óráknak tűnt. Eszembe ötlött a gondolat, hogy ennyi idő alatt valaki simán megszül, esetleg megházasodik, az idegen a telefon túloldalán azonban egy értelmes választ nem tud számunkra adni. Victoria háttal állt nekem, testtartása mégis azt tükrözte, hogy igen feszült és bármelyik pillanatban robbanhat nála a bomba. A lány lassan felém fordult, a telefont továbbra is a fülén tartotta.
-Igen, igen...Persze, köszönöm szépen - a lány bontotta a hívást és az arca mindenféle érzelemtől semleges volt. - Nos, Dilaria, jelenleg éppen a szalonod előtt állsz! 
A szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, örömömben pedig a velem szemben álló Victoria nyakába vetettem magamat. A lány ugyanannyira boldog volt, mint én, kezeivel erősen szorította a nyakamat. Elmondhatatlanul boldog voltam, csupán csak annyit érzékeltem az egészből és a környezetemből, hogy egy kusza könnycsepp lassan végig kúszott a bal orcámon és Victoria szövetkabátján végezte.
Úgy éreztem, hogy enyém a világ és akár egy hegyet is odébb tudnék tolni. Végre helyén volt az életem és azt csinálhattam, amit én szerettem volna. Nem kellett megfelelnem a szüleimnek és nem az ő szabályaik szerint éltem. Immáron magam alakítottam a sorsomat, az életemet. Úgy éreztem, hogy felnőtt lettem és ennek már éppen itt volt az ideje, és ehhez csak annyi kellett, hogy annyira összekapjak a szüleimmel, hogy magam mögött hagyjam a szülővárosomat, Nizzát és Franciaországot is.