Sápadt tűz | Damiano David

Ne szólj hozzám!

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

József Attila - Reménytelenül

A tegnapi - nem éppen hűséges - éjszaka és az azt követő reggel után összeszűkült gyomorral mentem be dolgozni a szalonba.
Marco-val a buli előtt beszéltem utoljára, azóta a fiú rengeteg üzenettel bombázott, viszont én nem válaszoltam egyikre sem.
Rosszul éreztem magamat azért, amiért ennyire élveztem a Damiano társaságban töltött eseményeket, valamint, hogy életemben először megcsaltam valakit.

Az első egyetemi évem alatt ismerkedtem meg az életem legelső szerelmével. Ő volt számomra a tökéletes férfi, akinek az égről is lehoztam volna a csillagokat, holott ez az ő dolga lett volna.
Lorenzo a maga spanyol temperamentumával ragadott meg engem. A fiú már a megjelenésével magára vonzotta az emberek figyelmét. Gyönyörű göndör barna fürtjei voltak, amiben imádtam beletúrni. Igéző barna szemeivel a lelkemig hatolt, amikben nagyon könnyen el tudtam veszni.
És a szavai. A fiú olyan szépeket mondott nekem, hogy másodpercek alatt képes volt a kisujja köré csavarni engem.
Ennek volt köszönhető, hogy iszonyatosan fájt az, amikor megláttam őt az egyik óra után egy másik lánnyal csókolózni. Ekkor jöttem rá, hogy nem lehet a férfiakban megbízni és nem szabad a kedves, hízelgő szavaknak bedőlni.

Napokkal később ellátogattam egy kedves barátomhoz, hogy egy újabb mintát varrjon rá a bal karomra. Ekkor készült az a bizonyos kígyó, ami a szüleimnél és az anyai nagyszüleimnél pár nappal ezelőtt, kicsapta a biztosítékot.
Ekkor jöttem rá, hogy egy tetoválás elkészítéséhez nem feltétlenül kell egy igazán mélyről feltörő indok. Ez a kígyó számomra azt jelképezi, hogy nem lehet és nem is szabad az emberekben megbízni.
Ennek ellenére pár nap alatt szereztem magamnak három legjobb barátot és egy fantasztikus szeretőt. Victoria, Ethan és Thomas volt számomra az a három személy, akikre vakon rábíztam volna az életemet. Mindhárman fiatalabbak nálam, így úgy tekintek rájuk, mint a kistestvéreimre, aiket sose adott meg számomra a sok.
Damiano, az olasz hiába csavart az ujja köré pár aktus alatt, nem tudtam a spanyol exbarátomhoz hasonlítani. Az olasz sokkal különönlegesebb személy volt az életemben, bár a kapcsolatunk borzalmasan indult, mostanra már meg bírunk maradni egy légtérben, anélkül, hogy megölnék egymást.

A szalonig tartó húsz perces utat most nem autóval, esetleg taxival tettem meg, hanem gyalog.
Szükségem volt a friss levegőre, hiszen a fejemben rengeteg gondolat kavargott, amit muszáj volt rendeznem magamban, mielőtt találkozom a főnökömmel.
Tudtam, hogy muszáj lesz szembtől-szembe közölnöm Marcoval, hogy nem egyszer bújtam ágyba az egyik barátjával.
A fiú nem ezt érdemelte, hiszen nem csak munkát adott számomra, de egy éjszakára fedelet a fejem fölé. Az olasz tényleg boldoggá akart engem tenni, és mellettem ő maga is boldognak, örömtelinek érezte magát.

Számára kialakult kettőnk között egy biztonságot nyújtó, szerelmes közeg. Ebben a légkörben sajnos egyedül érezte magát komfortosan, számomra egyáltalán nem volt biztonságos a kettőnk között kialakult kapcsolat.
Szinte úgy éreztem magamat, hogy a fiú túlzó szeretete összenyom vagy megfojt engem.
Sok lány számára vonzó lehet egy ilyen fiú, aki az életét is feláldozná a szeretett lányért, és mindent megadna számára. Azonban én mégsem kértem belőle. Nekem nem feküdt a fiú gondoskodó stílusa, a bókjaitól gyakran falra másztam és a csókjaitól a hideg rázott, de nem jó értelemben.
A fiú külseje viszont rendkívül vonzó volt számomra. Jóképű arcát a rengeteg anyajegy tette igazán gyönyörűvé, a tetoválásai pedig a kisfiús megjelenését igazán férfiassá és rosszfiússá tette.
Az olasz stílusa távolabb állt az enyémtől, ő jobban preferálta a skinny jeanst egy bőrdzsekivel, ráadásul csak feketét hordott.