A Fiú, Aki Felmelegítette A Szívemet

2

Az a fránya tetkó

A tömeg őrülten kezdett menekülni. A családok próbáltak együtt maradni, de volt akit nem érdekelt  más élete, csak a sajátját mentette. Az épület vészesen közeledett, de mielőtt földet ért volna megàllt. A téglákat piros, köd szerű valami vette körül, nem moccantak. Jól tudtam mit jelent ez. Wanda Maximoff megérkezett.
A lány semmit sem változott. Tökéletes alakját egy farmet takarta, felsőtestén pedig egy trikó feszült. Valószínűleg nem számított a támadásra ezért nem volt ideje átöltözni. Hajával játszott a szél, ahogy vörös kabátjával is. Fent repült, fent az égen.

Minél gyorsabban el kell tűnnöm innen. Ha Wanda itt van, a többiek is itt lesznek se perc alatt. Gyorsan rohanni kezdtem. Idegesen tekintgettem jobbra-balra, hátha látok valami menedéket. De helyette lendületből lefejeltem egy közlekedési táblát aminek a következménye az lett, hogy a hideg járdán fekszek. Oldalamra fordultam, próbáltam felállni, de nem ment. Az utolsó emlékem az az volt, hogy Wanda landolt a talajon majd hirtelen mellette termedt egy ember. Tudtam, hogy ki volt, ezer közül felismernem. Pietro Maximoff érkezett meg, aki megkeserítette az egész életemet. Szívem szerint rohantam volna, menekültem volna de lábam nem engedelmeskedett, így csak feküdtem a talajon egészen addig amíg el nem ájultam.

***

-Héj, kelj fel! - simogatta valaki hajamat.
Lassan nyitotam ki kék szemeimet. Az illető még mindig hajamban turkált. Megállás nélkül simogatott, próbált felkelteni. Aztán hirtelen megàllt a keze, érezni lehetett hogy megfagyott az ereiben a vér. Nem voltam teljesen magamnál, csak nevem hallatára kaptam fel fejemet.
-Abby?
Olyan hirtelen ültem fel, hogy még én is meglepődtem. Ezzel a cselekedetemmel pedig még jobban megleptem az eleve lepett Pietrot.
-Nemtudom miről beszél! - annyira koncentráltam, hogy a hangom ne remegjen meg, hogy közben elfelejtettem sétálni is, de még állni is nehezemre esett.

Egyszerűen annyira sokkolt a Maximoff fiú itt léte, hogy nem bírtam lereagálni. Miatta kell orvoshoz járnom, a Bosszúállók miatt. Most pedig itt àll elöttem, az ugyanolyan göndör hajával, ami kissé izzadtan lóg szemeibe. Az illata, semmit sem változott, ugyanolyan mint kettő éve. Szemeivel furcsállva fürkészett engem, majd megszólalt.
-A tarkódon. -mutatott a sajátjára.
-Ott egy tetkó. Megnézhetném? - kérdezte majd kezeivel beletúrt hajába. Légzésem felgyorsult, de ezzel megegyezően légszomjam is támadt. Egyszerűen kicsinek éreztem a teret ahol vagyunk, attól függetlenül, hogy a szabadban állunk.
-Nekem most mennek kell! - mondtam majd elkezdtem sietősen sétálni.
-Várj! - nyúlt utánam Pietro mire reflex szerűen helyeztem kezemet az ővére.
-Engedj el, most. - néztem mélyen a szemébe mire rögtön elengedte a kezemet, én pedig hazarohantam.

***

Három órája történt a talákozás, de még mindig nem dolgoztam fel. Az érintését a karomon még mindig éreztem, ahogy az illatát is. Rettegtem tőle, rettegtem, hogy újból bàntani fog. Idegességemben feloldottam a telefonomat és beléptem az Instagramba. Az első poszt, ami fogadott az egy férfi volt, hàttal a kamerának. Izmos hátát megvilàgította az ablakon beszűrődő, lemenő nap sugara, amiért hàta narancssárgás színt vett fel. A kép alá csak egy mondat volt írva:
"Tudom,hogy látod ezt, kérlek jelentkezz!!"

Mikor elolvastam a mondatot hatalmasat tobbant a szivem. Eszembe jutottak a régi szép idők, amikor együtt voltunk. Ott volt nekem egészen egy éven keresztül majd cserben hagyott. De szeretett. Vagy hazudott? Lehet, csak egy jàtékszer voltam neki. De akkor miért írta ki ezt a mondatot?  Lehet nem is nekem írta. Sőt, biztos hogy nem mekem írta. Pàr percig nézegettem a komment szekciót majd meguntam és kikapcsoltam a telefonomat.