A Fiú, Aki Felmelegítette A Szívemet

16

Gyümölcsleves

Charlotte Jolie.

Egy szőke hajú, rettentő magabiztos lány. Erős személyiségével bàrmilyen vitát megnyer, még akkoris ha nem neki van igaza. Tökéletes alakja van, csodálatos arccal vegyítve. Barátságos, de mégis arrogàns és önző. Most mégis nála lakok.

Kettő hete lakok Charlottenál. Egy kis háza van, egy elég érdekes környéken. Itt reggel hétkor már fúrnak, este tízkor pedig ordibàlnak a szomszédok. Jolie nem akart kitűnni a tömegből, de ha őszinték vagyunk, a vagyona sem engedte meg neki, hogy egy tíz emeletes palotát béreljen. Viszont, ez a albérlet bőven elég kettőnknek. Egy helyi bàrban kaptam állást. Pultosként dolgozok, semmi különös. Nincs tehetségem igazából semmihez de talán a poharak teli öntése még megy.
Egyébként Charlotteval nagyon jó barátok lettünk. Elmondta, hogy ő is olyan helyen nevelkedett mint én, és azt is, hogy nagyon nagyra tart engem a többi emberrel szemben. Felnéz ràm, mert kiszabadultam az árvahàzból és rajtam kívül több ezer gyermeken segítettem. Az egyetlenegy baj, hogy nem mindegyiken.
Mint kiderült, számos más országokban jelen van az árvaház gonosz keze. Charlie Franciaorszàgból származik, egy aprócska kis faluból. Őt is elrabolták és azóta egy árvaházban szenvedett egészen addig amíg fel nem lázadtak az ott élő gyerekek és ki nem szabadultak onnan. Sokan odavesztek abban a csatában, akár csak Christophe, Charlotte ikertestvére. Megmentette nővérét az élete árán.

-Hé, Waverly! - kiàltott nekem a nappaliból a szőke hajú.
-Mi az? - ordítottam vissza miközben egy fakanalat markolva kevergettem a levest.  Nos igen, a szomszédok nem szeretnek minket annyira.
-Hozzád jöttek! - kiàltott vissza majd a hangból ítélve becsapta a bejárati ajtót.
Fújtatva raktam le a fakanalat majd megragadtam a szalvétát és kiléptem a konyhából. Ahogy ránéztem a hívatlan vendégre a vér megfagyott az ereimben.
-Pietro? - hökkentem meg és kidobtam a szalvétát.
A fiú elég fáradtnak tűnt. Haja megnőtt egy kicsit, szakálla is láthatóbbá vált. Szemei vérben forogtak, szeme alatt lévő táskáknak is táskája volt. Egy melegítő szett volt rajta.
-Mit szeretnél? - kérdeztem unottan mire halkan megszólalt.
-Beszélhetnénk? - pillantott féloldalasan Charlottera aki összefont karokkal és komoly tekintettel páztázta a fiút.
-Mondd!
-Négyszemközt. - kérlelt mire sóhajtottam egyet.
-Charlotte, a boltból kéne egy kis répa még a levesbe. - fordultam kérlelve a làny felé mire ő bólintott és màr itt sem volt.

Pietro mostmár bátrabb volt és elment a konyhàba inni egy pohár vizet.
-Abby? - szólított mire odamentem hozzà. Összezavarodva nézte a nagy lábasban bugyogó levest majd megszólalt.
-Megmondanád, hogy mióta kell a gyümölcslevesbe répa? - nézett ràm féloldalasan mire sóhajtottam egyet.
-Mit akarsz itt? - nem érdekelt az, hogy neki mi a véleménye a levesről.
A fiú elmosolyodott, tudta, hogy ezt a gyümölcsleveses vitát màris megnyerte.
-Hiányzol, Abby. - támaszkodott a pultnak mire én is ezt tettem.
Némán ültem fel a pultra, a fiú mellé. Bevallom a fiú hirtelen jött őszintesége összezavart, ami nagyom nem tetszett.
-Rájöttél, hogy én is élek? - vágtam vissza mire az illető lepetten kémlelt engem.
-Csodálatos. - folytattam.
-Elegem van abból, Pietro - kezdtem bele mire az illető érdeklődve nézett rám.
-Hogy rám csak akkor van szükséged, amikor az egyéjszakás kalandjaid nem érnek rá. Nem leszek soha többé senkinek sem második. - folytattam majd leugrottam a pultról és eléálltam majd dühösen néztem rá.
Pietro szemei tányér nagyságúra nőttek majd elmosolyodott.
-Másfél éve nem voltam senkivel szívem.