A Fiú, Aki Felmelegítette A Szívemet

9

Szenvedj

Valószínűleg a többi ember szombat délután nem ül egyedül a szobájában, hanem bulizik, barátkozik. Próbálja elfelejteni a problémáit és önfeledten engedi el magát. Én viszont ezt nem tudtam megtenni, ugyanis bárhová is néztem ott volt a nyom, a nyom amit a többiek hagytak maguk után.
Éppen a folyosón sétálgatok, és a rég készült képeket nézek a Bosszúállókról. Olyan boldogok, és nyugodtak voltak. Akár csak egy jól működő család.

Az idilli pillanatból a telefonom pittyegése zökkentett ki. Kivettem zsebemből a készüléket, majd feloldottam azt. Az orvosomtól jött egy üzenetet, amit szemforgatva kitöröltem, majd visszasüllyesztettem a nadrágomba. De aztán megint pittyent egyet. Mostmár kissé idegesen kapartam elő azt a vackot majd belenéztem.

a.gyors.srac.pm. új bejegyzést tett közzé

Összehúzottt szemekkel fürkésztem a telefonomat, majd gondoltam, hogy megnézem milyen képet osztott meg a fiú.
Egy régi kép volt. Kettő kisgyereket ábrázolt, Wandát és Pietrot. Aranyosan álltak egymás mellett, szájukban csokit rágtak. Pietro nyuszifület mutat hugának, aki nem zavartatja magát, egy csábos kacsintással próbálta elcsábítani a nézőközönséget. Arcomra egy apró mosoly húzódott, majd megnéztem, hogy mit írt a fiú a kép alá.

Örökké.

Csak ennyi volt, én pedig egyből éreztem a fájdalmat, amit a huga eltűnése okozott neki. Féltem Pietrótól, féltem, hogy ismét csalódnom kell benne. Nem mertem benne bízni, igazából másban sem bírtam többé. Figyelmemet elvette a képernyőn megjelenő új üzenet.

Mason: Találkoznunk kell!

Az üzenetet látva szemöldököm az égbe suhant. Masonnel nagyjából azóta nem beszéltünk amióta az esküvő véget ért. Elköltözött Kanadába a feleségével és a másik csodás kislányával, rólam pedig még azt is elfelejtette, hogy létezek.

Waverly: Gyere a toronyba.

Cserben hagyott, nem volt ott nekem a legnehezebb időkben. Most pedig kell a segítségem. Na, persze!

-Péntek! Hol van Mr. Rogers? - kérdeztem a mesterséges intelligenciától, aki rögtön tudtomra adta, hogy a hős a hálószobájában relytőzik, a másodikon.
Miután elsétáltam hozzá, halkan bekopogtam.
-Szia Steve! - dugtam be a fejemet.
A szobában félhomály honolt, érzéki, lassú zene szólt a háttérben. Steve az ágyon ült és egy képet fogott a kezében.
-Bejöhetek? - léptem beljebb. A férfi halkan bólintott egyet mire leültem mellé.
-Minden rendben? - én magam sem tudom, hogy miért érdekeltek ennyire a hős érzései, talán csak fájt megtörve làtni megtörhetetlen.
-Hiányoznak, Waverly! - sóhajtott egy hatalmasat mire óvatosan megfogtam a vállát.
-Vissza fognak jönni. Nemsokára- kezdtem bele de Péntek közbe szólt.
-Mrs. Miller, vàrják önt a földszinten.

-Köszönöm Péntek, máris megyek. - feleltem majd biztatóan rámosolyogtam Stevere és elhagytam a szobàt.

***

-Waverly?!- ordított ràm Mason. Érzem, ez jó lesz.
A hang hallatára a konyhában ülő Pietro is felkapta a fejét. A telefonját nyomkodta egy péksütemény társaságában. De most komolyan, ennek mindig ott kell lennie, ahol nem kéne?
-Te, itt nem emeled fel a hangodat! - vágtam vissza, amitől nemhogy Mason, de még Pietro is meghökkent.
-Mit akarsz tőlem? - fontam karba kezemet.
-Eltűnt a családom! - zokogva nyomott egy képet a kezembe mire unottan válaszoltam.
-Igen, ahogy sokmindenki másnak is. - nem bírtam bele kedves lenni, egyszerűen nem ment. Elárult.
-Most pedig, menj el! - küldtem el. A férfi tágra nyílt szemekkel nézett rám.
-Segíts, Waverly! - kérlelt mire idegesen csaptam combomra.
-De nemtudok, az ég szerelmére! Keresd meg Tonyt vagy tudja a franc, hogy kit de engem te nem érdekelsz! - fakadtam ki.
-Dehát baràtok vagyunk!

Hitetlenkedve nevettem fel.
-Te tényleg azt hiszed, hogy barátok vagyunk? Elárultál engem, Mason! Itt hagytál egyedül. De igazából nem hibáztatlak érte. Megszoktam, hogy senkit sem érdeklek, senkinek sem szàmítok. De akkor ne gyere ide sírva. - olyan nyugodtan beszéltem, hogy még én magam is megijedtem önmagamtól.
-Sajnàlom, ha így érzel. - csak ennyit nyögött ki majd sírva fakadt.
Nem vigasztaltam meg, próbáltam visszafogni magam.
Azt akartam, hogy érezzék azt a fájdalmat amit ők okoztak nekem és érezzék azt, hogy mennyire egyedül érzem magam mindennap.