A Fiú, Aki Felmelegítette A Szívemet

5

Joghurt

***
-Meghaltak. Mindannyian. - lapozott a képek között Tony.
-Az egyik pillanatról a másikra. Porrá vàtlak. Nem csak te vesztetted el a barátodat, Waverly, hanem mi is. A barátainkat, szerelmünket, vagy akár a testvérünket. A fájdalom belülről emészt fel minket. -felelte Steve.
-Mit akartok, mit csináljak? - kérdeztem.
-Segíts nekünk, Miller! Erős vagy, nagyon. Mivel jóval kevesebben vagyunk, szükségünk van rád.
Keserűen mosolyogtam.
-Akkor bezzeg nem jutottam eszetekbe amikor a törmelék alatt fetrengtem. -köptem oda a szavakat, ami meglepte a többieket.
-Sajnáljuk, Waverly.
-Ennyivel ez nem lesz megoldva! - pattantam fel idegesen a székről.
Felálltam majd végignéztem rajtuk. Annyira esetlennek és sérültnek tűntek.

-Jó, -sóhajtottam. - segítek, de nem miattatok. Csakis önmagam miatt, és ahogy visszahoztuk őket, elmegyek. És ti nem kerestek. - mondtam és összefontam karjaimat.
-Rendben! -nyújtotta kezét Tony, de nem fogadtam el.
-Jól áll a fehér! - utalt hajszínemre mire megforgattam szememet.
-A szobád a régi. - kezdett bele de közbevágtam.
-Újat szeretnék. - Tony egy kicsit meghökkent megszólalásomon, de beleegyezett, így kaptam egy új szobát  a másodikon.
A telefonom hangosan kezdett csörögni, mire felvettem azt.
-Miss Miller! Végre, hogy felvette. Hol van? Öt perc múlva órája lesz. Tudja, nem késhet, vagy az szabálysértésnek bizonyul.
-A rohadt életbe! - csaptam rá a telefont majd körbenéztem.
-El kell mennem! -modtam majd sietősen tàvozni akartam.
-Pietro eldob, làtom, hogy sietsz! - kiàltott utánnam Tony.
-Az kéne még! - léptem ki az ajtón egyedül.

***

Letörten ülök egyedül az ebédlő asztálnàl. Este tíz óra van, nagyjából kettő perce értem ide a pszichológustól. Most meg egy vizes pohárból vedelek vörös bort. Keserűen mosolyodtam el, amikor eszembe jutott, hogy régen ilyenkor narancslevet ittam az oldalamon pedig egy nagyon kedves fiú ült.
Az emlegetett szamár abban a pillanatban suhant be a konyhába. Először nem is tűnt fel neki, rögtön a hűtőben kezdett turkálni. Csak akkor eszmélt rá, hogy nincs egyedül amikor visszafordulva meglátott engem.
-Jesszus! - ejtette el a pudingot.
-Megijesztettél! -kapott az édesség után, amit sikeresen megmentett a zuhanás elől. Megbabonázva néztem minden mozdulatát. Ahogy felemelkedett guggoló helyzetéből, haját hátradobva felbontotta a vacsorájàt. Ott, abban a pillanatban, olyan csodálatosnak tűnta fiú, ahogy hajába túrt najd leült velem szembe. Az a fránya bor!
Végignéztem rajta. Ujjai közt megforgatta pàrszor a kanalat, majd belekanalazott a joghurtba és a szájàhoz emelte. Csuklójától felfele, karjàn tetkók feküdtek, több, különböző méretű. Haja kissé megnőtt, az évek során, de eszméletlenül jól állt neki. Nem tagadom, a fiú valahol mélyen még mindig az esetem, de ha rágondolok egyből eszembe jut az is, hogy milyen undorító dolgokat tett velem.
-Nem kérsz? - kérdésén teljesen lehetett érezni, hogy csak feszültséget akart oldani, ami nem teljesen ment. Éreztem, hogy kérdése után szívverésem felgyorsult és ismét közel álltam a pánikrohamhoz. Próbáltam válaszolni, de hang nem hagyta el a számat, ezért csak megráztam a fejemet. Valószínűleg nevetséges látványt nyújthattam, ugyanis Pietro reakciómat látva, széles mosolyra húzta ajkait, majd egy hatalmasat kanalazott a joghurtból.
Ahogy felálltam, hogy elhagyjam a helyszínt, a fiú éles hangja sűvített a levegőben.
-Miért ignorállsz engem, Abby? - sóhajtva kérdezte én pedig megdermedtem, szemeim a plafonra ragadtak. A reakciómat úgysem láthatta a fiú, mivel háttal álltam neki, de nagyjából ismert már annyira, hogy tudja, meglepődtem.
Megfordultam, lassan, majd tekintetemet a fiújéba mélyesztettem. Valójában nem értettem, hogy a fiú miért érzi úgy, hogy ignorálom, mert szerintem nem tettem. Tény, hogy nem adtam meg neki azt a figyelmet amit régen, gondolkodás nélkül odaadtam, de szerintem a történtek után teljesen jól kezeltem a helyzetet.
Talán a bor miatt, talán a fények csillantak úgy, de Pietro szemében láttam felcsillani valalmit, jó mélyen. Ahogy tekintetünk talàlkozott a fiú megnyalta ajkait és nyelt egy hatalmasat.
-Mert megérdemled. - ott, abban a pillanatban kijózanottam és máris tudtam, hogy mit akarok. Azt akartam, hogy fàjjon Pietro Maximoffnak, amit tett velem, azt akartam, hogy érezze amit én éreztem.
Magabiztosan kihúztam magam majd elhagytam a termet, amiben egy szótlan fiú maradt.