A Fiú, Aki Felmelegítette A Szívemet

14

Fájdalomcsillapító

Éjszaka egy halk susogásra keltem. Ijedten nyitottam ki szemeimet majd körbenéztem a szobámban. Màr átjöttem Pietrótól, amikor elaludt. Az ajtó halkan elkezdett kinyitódni, mire gyorsan felálltam és a nyitódó ajtó mögé álltam. Kezeim lehültek, markomban egy nagy jégcsap foglalt helyet. A személy belépett a szobámba, háttal àllt nekem. Mögélépve, nyakához nyomtam majd beszélni kezdtem.
-Egyetlen egy mozdulat és halott vagy! - mondtam érzelementesen mire a személy felnevetett.
-Élvezném. - motyogta Pietro, mire elakadt a szavam.
-Pietro? - vettem el a jégcsapot majd a fiúra néztem. Pietro megfordult és ő is  rámnézett.

Pár percig tartott mire felismertem, bevallom a félhomályban nem voltam benne biztos, hogy ő az. Fáradtan dörzsölte meg arcát majd leült az àgyamra. Aggódva néztem rá, majd megfogtam az arcát, legguggoltam elé.
-Minden renben? - érdeklődtem.
A fiú csak megrázta a fejét, akár csak egy öt éves.
-Rosszat álmodtam. - kijelentésére egy apró mosoly jelent meg szám sarkában, de próbáltam elnyomni azt.
-Jólvan, semmi baj. Az csak egy rossz álom volt, menj vissza és aludj el. - bevallom, nem akartam a fiút a szobámban látni, az ágyamban neg végképp nem.
-Nem aludhatnék itt? - olyan halkan és félve kérdezte, hogy nem is halllotam teljesen.
-Nézd, Pietro, én nem hiszem hogy ez jó ötlet. - ellenkezdtem rögvest, amint felfogtam, hogy mit beszél.
-Kérlek, Abby. Alszok én a földön is csak legyél mellettem. - ajánlotta fel.
Elgondolkodtató ajánlata miatt csendben néztem rà. Könnyes szemekkel ült az ágyamon, hatalmas karikákkal a szeme körül. Pár perc is eltelhetett mire megszólaltam.
-Feküdj be! - morogtam az ágyam felé biccentve. Pietro halkan betakarózott.
Megfogtam az egyik takarót és párnát majd ledobtam őket a földre. A fiú erre felkapta a fejét.
-Ne viccelj már, Abby! - szólt halkan és gyengén. -Gyere ide kérlek az ágyra, ha kéred hozzád sem fogok érni egész éjszaka. - felelte elszántan, de tudtam, hogy ha mellé fekszek az amolyan "megbocsájtottam neked amit tettél és igazából még mindig rohadtul szeretlek" féle együttalvás lesz, amiben én nem akartam részt venni. Még.

Elszántan dobtam le magam a padlóra majd elterültem. Pietro végignézte az összes mozdulatomat egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.

Pietro Maximofff szemszögéből.

Kis testét egy barna takaróval takarta be, tőlem elfordulva aludt. Fejére ráhúzta a takarót, amitől mosolyogni támadt kedvem. Mindig így alszik, a fején a takaróval. Rettentő bűntudatom volt, mert jöttem és kitúrtam a helyéről, de nem tehetek róla.
Bármikor amikor fàj valami, akár Wanda, akàr csak úgy, ő segít nekem. Olyan nekem mint egy fájdalomcsillapító, amit nem lehet kapni a gyógyszertárakban, de ha mégis lehetne ő lenne a legdrágább. Elnyomja minden fájdalmamat, és helyette vidámságot hoz az életembe. Olyan, nekem mint a drog.

Kitakaróztam, majd felálltam. Odasetaltam Abby mellé és lehajoltam hozzá, felemeltem. A lány nyögött egyet mire mosoly kúszott az arcomra. Megfordultam és lehelyeztem őt az ágyára. Morogva adta tudatomra, hogy ő bizony felkelt és most megfog szólalni. De helyette nem szólt semmit csak magàhoz ölelte egyik karomat, amivel arra kényszerített, hogy mellé feküdtek.
Itt fekszek mellette, akár csak egy rönk. Nem merek megmozdulni, nehogy felkeltsem. Abby görcsösen szorítja a jobb karomat, arcát vállamhoz nyomta. A takaró ismét fején volt, ezzel eltakarta előlem alvó arcát, legnagyobb fájdalmamra. Olyan édes volt, és egyszerűen csodálatos, még így is. Soha többé nem fogom megbántani, nem bírnék élni a tudattal, hogy bàntottam az életem egyik legfontosabb személyét.
Óvatosan kibújtam szorításából mire felült az àgyban.
-Hova mész? - morogta félálomban, majd hajába túrt.
-Sehova, szerelmem, feküdj vissza. - mondtam majd hozzáléptem és megpusziltam homlokátmajd visszatakartam a -mostmár-, alvó lányt.

Pár percig néztem alvó testét, amikor egy gondolat futott át az agyamon.

Szükségem van erre a lányra, jobban mint gondolnám.