Miért? ~ Ereri

~14.rész~

Levi szemszög

Eren házába belépve elkapott az undor. Ennyir mocskot én még soha nem láttam baszki. Mikor takarított ez a kölyök utoljára? Csak mert, hogy nem most az is biztos. Eren kérdően pillantott rám, mire végig húztam a kezemet az asztalon, majd megmutattam neki az ujjaimon lévő port.

-Nem tudtam még takarítani.

-Akkor itt az ideje -töröltem meg a kezem. Eren nem kérdezett, csak elment takarítani. Én elkezdtem a nappaliban tevékenykedni, míg Eren a szobájába, és a konyhába ügyködött. Én már lassan tíz perce végeztem, de Eren még mindig a szobájával szenved, így gondoltam felmegyek, és rápillantok. A szobában Eren éppen az ágyát vetette be, de egy két helyen vér foltok voltak, a kötését pedig vér áztatta. Az említett személy nem vett észre, mozgása lassú volt, és fél percenként felszisszent.

-Eren, a kötésed -mentem közelebb hozzá. Ő csak legyintett egyet, és visszafordult az ágyához. Az ágyneműjét is sikeresen összevérezte. -Eren, nem mondom el mégegyszer, a kötésed, a vérben ázik. Ne merj inteni nekem egyet, hisz az ágyadat is összevérezted, és még jópár dolgon megtalálható a véred. A sebed kurvára felszakadt, nekem ne merd félvállról venni. Áthívom Hanget. -csaptam meg magam mögött az ajtót. Lesiettem a konyhába, majd az előbb említett személyt tárcsáztam, aki pillanatokon belül itt volt. Hozott magával tűt, cérnát és egyebeket, majd gyógyszereket, és meleg vizet is kért, hogy összevarja Eren sebét, hogy ne szakadjon fel többet. Hange felment hozzá, majd nagyjából háromnegyed óra múlva lejött, és leült a kanapéra.

-Mizu Levi? -kérdezősködött.

-Nincs semmi -sóhajtottam.

-Ne hazudj, látom hogy valami nyomja a lelked. Rég nem voltál ilyen, mint most. -pillanott fel rám. Látja rajtam, hogy nincs minden oké.

-Félek. Nem rettegek, hanem csak szimplán félek. Félek mert nem tudom mire kell számítsak. Félek, hogy elveszítem a kölyköket, téged, vagy Erwint. Félek hogy elveszítem őt -néztem at emelet felé. -Nem akarlak elveszíteni titeket. Elég nekem az az űr amit egyesek hiánya okoz, nem kell nekem még a ti hiányotok is. -ültem le Hange mellé, aki csak szorosan átkarolt. Ő az egyetlen akinek megmutatom a gyenge, és törékeny énem. Ő ismer a legjobban mindenki közzül, amit nem bánok. Tény néha az agyamra megy, de ennek ellenére szerethető.

-Ne aggódj, nem fogsz elveszíteni senkit -suttogott. Még egy darabig így voltunk, majd Hange felpattant. -Ránézek Erenre, hogy minden okés e, aztán hazaindulok, későre jár. -intézte felém szavait, majd felment. Nem sokkal később lejött. Közölte velem, hogy éppen Eren alszik, így ha lehet ne zavarjam, majd elment. Gondolataimba merülve meredtem magam elé. Elegem van, annyi meg annyi embert öltem meg, hogy már kezdem elfeledni, hogy miért is csinálom. Nem véletlen félnek az emberek a lényemtől. Nem véletlen van az, hogyha meghallják a nevem, akkor mindenki félni kezd, és megremeg. Kezdem utálni magam, és az egész valóm. Utálom a multamat és utálom a jelenem. Hiába van rengeteg embe akit szerethetek, ha emellett annyi szerettemet vesztettem el mint égen a csillag. Nem tudom, hogy mikor lesz vége ennek az egész viszálynak, de mostmár pontot akarok tenni az i-re. Már az sem érdekel ha belebukok, és meghalok, csak legyen már vége. Nincs kedvem folyamatosan pisztolyt ragadni, és megölni valakit. Azt sem tudom mikor kezdődött ez a gyilkolós időszakom. Talán mikor még az alvilágba Kenny magához fogadott. Akkor éreztem először azt, hogy gyilkolnom kell, vagy én halok meg. Valami olyasmit éreztem, hogy ,,egyél, vagy az ellenséged téged esz meg" dolog. Nem tudom mennyire van meg ez az érzés. Aztán átléptem azt a bizonyos láthatatlan határt, és onnan kezdve nem álltam meg. Volt olyan pillanatom, hogy csak kedvtelésből öltem, volt, hogy azért öltem, mert a helyzet megkívánta. Annyi embert öltem már mmeg, hogy a vérükben fürödni tudnék. 

Felkeltem a kanapéról, és valami alkohol után keresgéltem. Nem szoktam inni, de most úgy érzem, hogy kell. Kinyitottam az egyik felső szekrényt, ahol nagyjából öt üveg alkohol honolt. Bor, whsikey, likör stb. Levettem egy üveg whiskeyt és egy random üvegpoharat, majd a kanapéra ülve, ismét elmerültem a gondolataim tömkelegébe, közben töltöttem magamnak, újra és újra. Már lassan az üveg felénél jártam, mikor lépteket hallottam lefelé.

-Levi -rohant felém Eren. -A rohadt életbe, ezt hol találtad?

-Fent a szekrényedben -pillantottam rá. Nem vagyok még részeg egyáltalán, pedig az üveg fele nagyjából hiányzik. Nem iszok gyakran, de bírom a piát. Eren fel akart segíteni, de nem bírt fel emelni. -Eren ne erőltesd meg magad, így is frissen van kötve a kezed, nem a legokosabb terhelni. Majd ha a sárgaföldig iszom magam, rájövök, hogy mekkora balfasz is vagyok. Plusz a kanapén alszom, így nem tudom magam összetörni felfelé menet. -nyugtattam meg, majd ismét lehúztam egy pohárral.

-és minek a tiszteletére iszol? -faggatott.

-Itt semmiféle tisztelet sincsen. Elmerültem a gondolataimba -nyögtem ki. 

-Értelek. Óvatosan igyál kérlek. Nem szeretnék parancsolni neked, így csak annyit mondok, hogy szerintem nem kéne többet igyál. Ha kiiszod azt az üveget, és reggel szarul leszel, tudd, hogy én megmondtam. -simított bele a hajamba, majd ott hagyott. Örülök, hogy megérti, hogy miért iszok, és nem akar parancsolgatni nekem, viszont emellett aggódik is értem. Mmeg sem érdemlem ezt a kölyköt. Én csak egy roncs vagyok, ő pedig élhetné az életét. Mégis fáj a gondolat, hogy nincs velem. Hogy boldog lenne valaki mással. Nem akarom elengedni. Inkább elengedtem a további ivást. Az üveget elraktam, a pohárral együtt, és felmentem Erenhe, aki láthatólag nem aludt, hiszen az asztala felett ült, és valamint ügyködött.  Odaléptem hozzá, majd az álla alá nyúltam, hogy rámnézzen. Nem ellenkezett. Rám nézett, én meg ő rá. A tekintetem, a gyönyörű zöld szempárja és az ajka között cikázott, amit valszeg' észrevett, mivel egyre közelebb hajolt. Én csak egy hirtelen mozdulattal az ajkait kezdtem el falni. Megnyaltam az az alsó ajkait, ő pedig értette a célzást, és megadta a bejutást. Nyelvem felfedeő útat járt. Csókunkat a levegőhiány szakította meg, de Erent ez nem érdekelte. Fel ült az íróasztalára, majd újra megcsókolt. Annyi kivétellel, hogy most ő kért bejutást a számba, amit megadtam neki. Ujjait a hajamba vezette, én pedig benyúltam a pólója alá. Elváltam tőle, majd áttértem a nyakára. Néhol megszívtam, amit egy két apróbb sóhajjal díjazott.

-Levi... -sóhajtott ismét -annak nyoma lesz.

-Ezért csinálom. Az enyém vagy, és senki másé.