Miért? ~ Ereri

~6.rész~

Eren szemszöge

Levit kerestem mindenhol. Aggódtam érte, már csak a délelőtti eset miatt. Látni ahogy zuhan lefele. Abban a pillanatban minden olyan volt, mint egy rossz lassított felvétel. Oda akartam rohanni, de a lábaim a földbe gyökereztek. Nem tudtam mit tenni, utáltam magam hogy nem rohantam oda, de láttam hogy hamar észbe kapott és a legközelebbi fába kapaszkodott. 

-Szia -ültem le mellé. Komor volt, mint mindig. De most minta más lett volna a komorsága oka. Nem tudom pontosan mi, hiszen még mindig nem tudom átlátni, de azt tudom, hogy ez nem a szokványos komor arca. Nem szólt, csak felnézett rám, majd intett hogy leülhetek mellé. A zsebéből előkapott egy doboz cigit, felbontotta, majd felé nyújtotta. 

-Kérsz? -nézett rám, majd egyet sóhajtott. Elvettem egyet és meggyújtottam. A kis dobozkát visszacsúsztatta a farzsebébe, majd a fejét a vállamnak döntötte. -tudom hogy most a többiekkel kéne lennem, de nincs erőm hozzájuk. -mondta. Néhol kicsit megremegett a hangja.

-Baj van? -kérdeztem aggódóan.

-Én sem tudom -fújta ki a füstöt. -Nehéz ez az egész. Nem is azokra a barmokra haragszom, hanem magamra. 

-Miért? 

-A múlt, amit azt hittem hogy mélyen eltemettem magamban, ismét előjött. A sebem ismét felszakadt, én meg kezdem azt hinni hogy nem bírom. Nehéz azt mutatni hogy kemény vagy, úgy, hogy a múltad kísért. Az összes hibád, amelybe emberek vesztették az életüket, a szeretteim akik csak miatt halottak. -sóhajtott, majd eldobta a cigijét, amit már elszívott. -Nehéz. 

-tudom hogy nehéz. Én is éltem már át ilyet -néztem le rá.

-Ezt hogy érted? 

-Ott van az édesanyám, vagy akár a féltestvérem. A bátyám, akit mindennél jobban szerettem. A gyökér döntéseim végeztek vele, én sodortam a vesztébe. Ezért utálom Forstert. Ez is az oka annak, hogy ott voltam s nem itt. Kb két éve történt, mikor itt hagytalak titeket. Forster sok dologra kényszerített, én meg besokalltam, de tűrtem még. Csak hát Zeke nem tűrte. Éppen mentünk hazafele, mikor hallottuk hogy valaki, vagy inkább valakik követnek. Akkoriban együtt laktunk, egy viszonylag eldugottabb helyen, ahol senki nem hallja ha az ember sikít. Mondtam Zekének hogy nem biztos, hogy a legjobb hely arra hogy ott éljünk. Féltem ott lenni. Mikor hallottuk hgy követnek minket, egyre sietősebbre vettük a tempónkat. Nem messze voltunk a háztól, viszont, mire éppen hogy betudtunk volna fordulni a sarkon, rámlőttek. Zeke elkezdte keresgélni az illetőt, de nem járt sikerrel. Nem tudom mi történhetett vele, de percek múlva csak az üvöltésére lettem figyelmes, ami hirtelen elhallgatott egy lövés kiséretében. -töröltem le egy könnycseppet az arcomról. -miattam halt meg.

-Akkor miért maradtál ott?

-Meg akartam bosszúlni. Nem akartam azt, hogy a semmiért legyen halott. 

Felálltam, majd a kezemet nyújtottam felé. Megfogta a kezem, én meg felhúztam a földről és megöleltem. Jól esik a közelsége. Jól esik az ahogyan megölel. Az ahogyan megcsókol. Az ahogyan törődik. A rideg kép mögött mindig is egy jólelkü ember volt, akinek megvan a saját múlta, amit csak próbál elfelejteni. 

-Hadnagy -lépett hozzánk Armin. -nem úgy volt, hogy jön? 

-kölyök, pihenjetek, majd holnap. Add át a többieknek -Levi odalépett arminhoz, majd megpaskolta a vállát. -indulj.

Én csak kérdőn figyeltem az eseményeket. Nem szokásan megpaskolni a vállát senkinek, sőt. Ezek után még rá is mosolygott. Odaléptem hozzé, majd a tenyeremmel és az arcommal kezdtem el vizsgálni, hogy nincs e láza.