Kalandból lett szerelem /Befejezett/

Ötödik fejezet

                                                         
Cedric a padlón térdelt, és simogatta a sírástól fuldokló fiú fejét. Utálta magát, amiért szemétkedett vele, és úgy érezte, hogy ő a hibás, amiért az a nagydarab fasz elbánt vele. Ha ő nem viselkedik kicsinyesen, ez meg sem történik. Még szorosabban húzta magához a vékony, sebzett testet. Tudta, hogy ezzel nincs megbocsátva, hisz a törött tányér sem ugyanolyan, miután összeragasztották. Funkcionál, de mindig emlékeztet arra, miért tört össze.
– Sajnálom – suttogta bűntudatosan Cedric.
– Ugyan mit? – kérdezett vissza Takashi. Már képes volt megszólalni. – Én voltam a seggfej. Én szekáltalak, én tiportam el a lelkedet, csak hogy utálj. Nekem kellene sajnálkoznom – temette az arcát Cedric nyakába, és beszívta annak illatát, amire azóta a bizonyos éjszaka óta vágyott. Mindig kísértette. Bármi is történt, ez az emlék éltette. Az, hogy egyszer valaki tényleg finoman ért hozzá. Előtte még nem tapasztalta ezt, de ott a csónakházban arra vágyott, hogy a pillanat örökké tartson.
– De ha én nem tartalak bent éjszaka, ez nem történik meg – rázta meg a fejét a sírással küszködve Cedric.
– Már mindegy – ölelte szorosabban magához Cedric-et. Úgy érezte, hogy a karjai között biztonságban van. – Ami történt, megtörtént.
– Mondd el, mi folyik itt – kérte Cedric.
– Most nem akarom – dünnyögte egyre álmosabban. Cedric nem erőltette. Kibontakozott a fiú öleléséből, és óvatosan lenyomta a kanapéra, de így is fájdalmat okozott, amit látott a barna szempárban tükröződni.
– Ne haragudj – suttogta Cedric. – Aludj egyet – tette hozzá, és betakarta azzal a pléddel, amivel magát szokta, mikor bent tölti az éjszakát. Mikor ezt megtette, leguggolt a kanapé elé. Takashi nagy nehezen felé fordult, szénfekete fürtjei a szemeibe lógtak, melyeken szétkenődött a festék.
– Meg tudsz egyszer bocsátani? – kérdezte halkan Takashi.
– Aludj szépen – seperte ki a fürtöket Takashi szemeiből, aki azonnal lehunyta őket. Lassacskán elaludt a másik simogató kezei által, melyek apró mozdulatokkal cirógatták a haját és az arcát.
Cedricnek majd meghasadt a szíve. A festék elkenődött, így tisztán látszott, hogy az arca is tele van kék foltokkal. Mikor Takashi légzése egyenletessé vált, felállt, és az asztalához sétált. Leült a székére. Még mindig nem tért magához a sokktól, ami az elmúlt fél órában érte. Nem bírta megérteni, hogy volt képes valaki egy ennyire gyönyörű lényt megütni, sőt kínozni. Könnyei megint kicsordultak, de letörölte őket, és elhatározta, hogy nem engedi el többet, megvédi és szeretni fogja, még ha a másik nem is viszonozza.
Egész nap nem hagyta egyedül, leszámítva az ebédszünetet. Akkor leszaladt a legközelebbi gyógyszertárba, de az ajtót azért rázárta, és a kulcsot Jeremy kezébe nyomta.
– Ki ne engedd – kérte Cedric.
– Kit? – értetlenkedett Jeremy.
– Takashit. Bármi történik, azt az ajtót ki ne nyisd, és a kulcsot csak nekem adhatod ide. Érhető? – kérdezte.
– Igen – felelte döbbenten Jeremy. Kezdte azt hinni, hogy barátja megzakkant teljesen a szerelemtől, így úgy döntött, neki nincs szüksége erre a teherre. Inkább körbedugja a világot, de a szerelmet nem vállalja.
Cedric gyors léptekkel ment a lifthez, de az a szokásoshoz képest jóval lassabban érkezett meg, sőt ért le a földszintre, de lehet, hogy ezt csak az idegességtől érezte így. Elrohant a pár házzal arrébb lévő gyógyszertárba, és vett néhány dolgot a sebekre, zúzódásokra.
Hamar megtette az utat. A liftezéssel együtt alig tartott húsz percig.
– Köszi, Jeremy – hálálkodott Cedric, és elviharzott mellette. Épp csak annyira állt meg, hogy kikapja a kezéből a kulcsot.
– Mi történt? Megvesztél? – szólt utána Jeremy.
– Nem – fordult felé Cedric –, de ezt most nem bírom elmondani, túlságosan fáj – mondta komolyan. Jeremy látta a szemein, hogy valami nagyon komoly dolog történt, így nem faggatózott tovább, úgyis sejtette, hogy elmondja, ha akarja.
Cedric halkan nyitotta ki az ajtót és csukta be maga után, nem akarta felébreszteni Takashit. A helyére ment, és leült. Megpróbált a könyvelésre összpontosítani, de nem ment, hiába erőltette.
– Hány óra? – rángatta ki egy álmos hang munkájából késő délután.
– Este hét – nézett rá Cedric. Nagy döbbenetére Takashi felugrott a kanapéról.
– És ha szabad kérdeznem, te mit csinálsz? – érdeklődött Cedric, miközben felállt a helyéről és odasétált hozzá.
– Megyek haza – felelte idegesen Takashi.
– Nem mész te sehova – mordult rá Cedric. – Leülsz, és csak velem hagyod el az irodát. Nem engedlek annak a vadbaromnak a közelébe – döntött Cedric, miközben visszanyomta Takashit a kanapéra, majd az asztalához sétált, és a kezébe vette a papírzacskót. Mikor Takashi elé ért, megint letérdelt. Elővett egy marék vattát, és ráöntötte a sminklemosót, majd elkezdte letakarítani Takashi arcát.
– Fúj! Miért pont málna? – fakadt ki Takashi.
– Megszokás – vonta meg a vállát Cedric. Mire lejött a festék, az arcán is tisztán látszottak a zúzódások. Lila volt a jobb szeme körül. Ahol a szemöldökpiercingje volt, véraláfutás éktelenkedett. Ezen felül az arccsontja is megsínylette az előző éjszakát. Cedric fájó szívvel nézte a sérüléseit. –Szörnyű, ugye? – kérdezte Takashi, miközben lesütötte a szemeit.
– Mit szépítsek? Az – sóhajtotta Cedric. – Kész. Összeszedem a cuccaimat, majd hazajössz velem – mondta Cedric, melyhez Takashinak sem volt hozzáfűznivalója. Összekapkodta a maradék papírokat, majd visszasétált a kanapéhoz.
– Fel tudsz állni? – nézett Takashira, aki viszont kerülte a tekintetét.
– Fel – motyogta a padlónak.
– Nyugodtan nézz rám – guggolt le elé, és álla alá csúsztatta a kezét, ezzel arra kényszerítette a srácot, hogy rá nézzen. – Nem tettél semmi rosszat – próbálkozott a nyugtatásával Cedric.
– De! – kiáltott fel Takashi, amennyire tudott. – Bántottalak téged, holott meg sem érdemelted – felelte egyre halkabban a srác.
– Figyelj, ezen már nem tudunk változtatni – simogatta végig az arcát. – Most szépen felállsz, és hazajössz velem.
– Rendben – bólintott a fekete.
Cedric felállt, és kiterelte maga előtt Takashit az irodából. Az utat szó nélkül ülték végig, egyikőjük sem volt éppen kommunikációra képes, főleg Takashi nem. Mélységesen szégyellte magát, a korábbi hetekért. Mindig azzal nyugtatgatta magát, hogy az ő érdeke, de egy idő után mindennél jobban fájtak neki azok, amiket Cedric-től kapott. Több mint egy éve ő járt az agyában, de mikor találkoztak apja irodájában, nagyon megrémült, mármint nem az érzéseitől, hanem az esetleges következményektől.
Cedricnek még mindig bűntudata volt, amiért miatta verte el az a vadbarom. Remélte, hogy egyszer majd törleszthet.
Mikor hazaértek, Takashi orrát azonnal megcsapta a málna illata.
– Fúj! Leszokhatnál erről, ez gusztustalan – fintorgott.
– Ne fintorogj, inkább gyere be – fordult vissza, miután belépett a lakásába. Takashi szót fogadott, és bement utána.
– Ülj le – kérte Cedric. – Én meg elmegyek, és eresztek vizet a kádba – Takashi engedelmeskedett, és leült, Cedric pedig a fürdőbe sétált. Kinyitotta a meleg vizes csapot, és hagyta megtelni a kádat. Próbált nem gondolkodni, de nem ment. Egyre csak a kanapéján ücsörgő fiú járt a fejében. A történtek ellenére nagyon szerette őt. Sóhajtott egyet, majd beleborította a nyugtató oldatot a vízbe, amit a patikus adott.
– Gyere! – kiabált ki.
– Nem kell ordítoznod, mögötted állok, de te úgy belemerültél a gondolataidba, hogy észre sem vettél – hallotta Cedric maga mögül a választ. Felé fordult. Takashi nekidőlt az ajtófélfának. Némán bámulta a japán srácot. Mindene ficergett, érzései még erőteljesebbek lettek.
– Egész éjszaka bámulni akarsz? – tette fel mosolyogva a kérdést Takashi.
– Nem – sütötte le tekintetét Cedric, majd felállt. – Elmegyek, keresek neked ruhát, te pedig ülj be a kádba – sétált el mellette. Egy kicsit hülyén érezte megát, de hát szerelmes volt, így senki ne vesse a szemére.
Takashi utána fordult, és addig nézte, míg el nem tűnt a szobában, majd elkezdett levetkőzni. Mikor meztelen volt, belenézett a tükörbe, legszívesebben, beverte volna azt. Mocskosnak és értéktelennek érezte magát, aki nem érdemli meg Cedric-et. Undorodott magától, nem akarta tovább bámulni a tükörképét, így beleült a kádba. Ekkor tért vissza Cedric.
– Itt a törülköző és a ruhák – tette le a mosógépre, majd elindult ki.
– Maradhatsz – szólt utána Takashi. Cedric visszafordult, és felé sétált. Leguggolt a kád mellé. Kezébe vette a szivacsot. Belemártotta a vízbe, majd Takashi hátára csurgatta.
– Hallgatlak – próbálkozott újra a faggatózással.
Takashi nem tudta eldönteni, hogy elmondja-e vagy sem. Végül arra jutott, már úgyis mindegy, utálja a másik eléggé.
– Tizenöt voltam. Apu sosem volt velem, édesanyám születésemkor meghalt. Mindig az volt az érzésem, hogy ezt nem tudta apám megbocsájtani nekem. Kenji egy évvel idősebb nálam. Egy buli alkalmával találkoztunk, de az nem úgy végződött, mint a miénk több mint egy éve – mosolyodott el halványan, ami melegséggel öntötte el Cedric szívét. – Beszélgettünk, majd a buli után találkozgattunk. Az a tipikus rosszfiú volt, aki lázadozik minden ellen, ezért tartottam vele, csak hogy bosszantsam apámat. Az ő hatására kifúrattam magam több helyen, és elviselhetetlen lettem, majd belezúgtam. Ő ezt kihasználta. Mikor bevallottam neki, mit érzek, megerőszakolt, ugyanis azt az esetet szexnek nem nevezném – mesélte szégyenkezve Takashi. – Nem volt tekintettel arra, hogy sosem voltam férfival. Csak azzal törődött, hogy neki jó legyen. Pocsék élmény volt. Aztán nem volt megállás. Nem érdekelte, hogy a mi házunkban, az iskola előtt, vagy egy sikátorban, ott és ahol neki tetszett, tett a magáévá.
– Miért nem szóltál valakinek? – érvelt Cedric, miközben a szivaccsal a lehető legóvatosabban mosta Takashi hátát.
– Nem volt kinek. Barátaim nem voltak, mert Kenji elüldözte őket. Apám meg sose volt otthon, így maradt ő, akibe szerelmes voltam, minden tette ellenére. Akkor ábrándultam ki teljesen belőle, mikor már nem volt elég neki, hogy akkor és ott, ahányszor csak akar, dug meg. Véleménye szerint a szex már nem volt olyan érdekes. Először bilincsek, majd nyakörv, végül korbácsok kerültek elő, én meg megalázó helyzetekbe kerültem. Az utolsó csepp a verés volt. Sokszor elvert, utána megdugott, mert már nem volt bennem erő védekezni. Olyanokért kaptam, mint például nem elégítettem ki orálisan úgy, ahogy neki tetszett, vagy nemet mondtam, vagy…
– Nem mentél haza időben – fejezte be döbbenten Cedric. Takashi bólintott. – Már csak az érdekelne, miért nem hagytad ott ezek után, és miért feküdtél le velem? – kérdezte Cedric.
– Nem volt miért otthagynom, nem volt már senkim, csak ő, így tűrtem. Nagy ritkán voltak jó megmozdulásai, így reménykedtem. Meg kinek kellenék "ilyenek" után? – felelte. Cedric-et elborzasztotta, hogy miket kellett átélnie a másiknak egy kis látszat szeretetért, de ezek sem tudták az érzést megtörni benne. Szerette őt, így is. Cipelni akarta ezt a súlyt vele tovább. Megmutatni neki, hogy létezik szeretet.
– Elmegyek és megágyazok – állt fel Cedric. Nem bírt maradni. Túlságosan fájt neki ez az egész. Kellett egy kis levegő, hogy legyűrje hányingerét, amit azért érzett, mert ilyen csúnyán bántak egy angyali teremtménnyel.
– Oké, én meg felöltözöm – felelte Takashi. Alig bírta könnyeit lenyelni.
Cedric elhagyta a fürdőt, és behúzta maga után az ajtót. Erősen elgondolkodott azon, vajon miért nem válaszolt a második kérdésére, de végül arra jutott, hogy talán érez valamit iránta, de erre inkább nem mert gondolni, ugyanis fájt már így is a szíve. Gyorsan megágyazott, majd a konyhába ment, és nekiállt teát készíteni. Remegett egész testében. Most kezdett kijönni rajta az elmúlt pár óra.
– Kész vagyok – hallotta meg maga mögött a srác hangját. Ijedtében elejtette a csészét. – Bocs, megijesztettelek? – kérdezte.
– Nem – felelte Cedric, és elővett egy másik csészét, majd a srác felé fordult.
– Gyere, megmutatom, hol alszol – intett. Takashi követte, vissza a szobába.
– És te hol fogsz? – kérdezte egy kicsit ijedten Takashi.
– A kanapén – felelte Cedric. Tisztában volt vele, hogy Takashi fél. – Most pedig vedd le az ingedet.
– Tessék? – kérdezte, immáron leplezetlen félelemmel a japán srác.
– Be akarom kenni a hátadat – fordult felé Cedric. – Nincs semmi hátsó szándékom.
Takashi elhitte. Levette a pizsamafelsőjét.
– Feküdj hasra – kérte Cedric, és elfordult tőle. Fájt neki a látvány.
Takashi odasétált, és hasra feküdt. Cedric elővette az egyik tubust. A tartalmát a kezére nyomta, majd óvatosan szétkente Takashi hátán. Mikor a bőréhez ért, hatalmas késztetést érzett arra, hogy megpuszilja, de végül nem tette. Túl sebezhetőnek érezte a srácot, így gyorsan, de gyengéden lekezelte. Mikor végzett, Takashi felült, és gondolkodás nélkül átölelte a nyakát, majd megcsókolta. Cedric-et meglepte Takashi. Hirtelen az se tudta, hogy mi is történik. Mikor visszanyerte józan eszét, eltolta magától a fiút, pedig jólesett neki a csók.
– Takashi, kérlek – suttogta.
– Undorodsz tőlem? – kérdezte kétségbeesetten Takashi.
– Nem, csak… – De nem tudta befejezni a mondatot, így felállt. – Ugye nem kell elmagyaráznom, ezzel hol kend be? – nyújtotta felé a tubust.
– Nem – motyogta Takashi, és elvette a kenőcsöt.
– Aludj szépen – kérte Cedric, majd kihátrált a szobából. Dübörgő szívvel húzta be az ajtót maga mögött. Össze volt zavarodva egy kicsit, mert egyik nap még egy szemtelen kölyök gyötörte, ma meg már egy lelkileg sérült, majdnem felnőtt lényt fogadott be. Kezdte érteni, hogy miért bántotta őt Takashi, védelemből. Ez megint ahhoz vezetett, hogy azon gondolkozzon, vajon Takashinak mit jelenthet. Egy felnőttet? Esetleg szerelmet? Vagy talán pártfogót?
Ezekkel a gondolatokkal ment vissza a fürdőbe. Fel akarta takarítani a vizet, mert allergiás volt a rendetlenségre, de Takashit képtelen volt kiverni a fejéből. Piszkálta az agyát, hogy akit szeret, pár lépésre fekszik tőle. Sóhajtva ült le a kád szélére, és automatikusan az ajkait kezdte simogatni. Erre vágyott már nagyon régóta, de nem így. Nem azt akarta elérni, hogy hálából csókolja meg a másik, hanem szerelemből, amitől ő már nagyon régen szenvedett. Ezt az érzést akarta, hogy érezze Takashi is. Érezze, hogy mennyire fájdalmas, mégis gyönyörű tiszta szívből szeretni valakit.
Mégis tisztában volt vele, hogy perpillanat Takashiban nagyobb a félelem és a gyűlölet, mint a szerelemre hajlás. Tudta, hogy nehéz küzdelem vár rá, amit, ha elsiet vagy elront, talán örökké szenvedni fog, és a legrosszabb, hogy elveszítheti Takashit. Maga sem tudta, hogy mit tegyen, mert általában utána futottak az emberek, és nem fordítva. Most ő akarta mindennél jobban a srácot, aki ugyan tíz évvel volt fiatalabb nála, de nem érdekelte, mert tudta, hogy ha igazán szereti, és Takashi viszont, a kor nem lényeg. Rájött, hogy beleesett egy csapdába, amit Takashinak hívnak, és nem tud belőle kimászni, de nem is akart, egyelőre csak bízni tudott.
Gépiesen felállt a kád széléről, és elindult a szoba felé. Halkan kinyitotta az ajtót. Takashi háttal aludt annak. Haján aranyszínű csík húzódott végig, az a fény, ami az ajtó résén át világított be. Nem bírt magával. Óvatos, halk léptekkel odasétált az ágyhoz, és megbűvölten nézte az alvó fiút. Döbbenten látta, hogy alvás közben úgy néz ki, mint egy gyerek. Legszívesebben odahajolt volna, hogy csókot lehelhessen az ajkaira, de nem tette. Inkább hátat fordított, és gyors léptekkel elhagyta a szobát. Mikor behúzta maga mögött az ajtót, Takashi halk zokogásba kezdett. Úgy érezte, elvesztette azt, aki valaha is önzetlenül segített neki.