Kalandból lett szerelem /Befejezett/

Hatodik fejezet

Cedric egész éjjel nem aludt. Ha nem lett volna a könyvelés, valószínű, hogy akkor sem bírja lehunyni a szemeit. Túl közel aludt hozzá az a személy, akit a világon a legjobban szeretett. Próbálta elfelejteni. Ám olyat, aki beette magát a bőrünk alá el lehet? Akinek minden mozdulata a retinánkba égett? Akinek halljuk az édes hangjait minden egyes nap? El lehet felejteni a Napot, ami minden egyes reggel felkel? Az esőt, ha megöntözte a kókadó virágokat? El lehet felejteni egy csapzott kismadarat, kit az út porában rugdaltak egészen a karjáig? Nos, Cedric nem tudta, de talán nem is akarta. Kellett neki a fiú. Mással már elképzelni sem tudta. Volt pár hosszabb kapcsolata, de egyiknél sem érezte igazán, hogy vele akarja leélni az életét. Erre jött ez a japán fiú. Felborított mindent benne. Hurrikánként tombolt, most pedig ott csücsül a romok tetején és fogalma sincs merre tovább.
Az éjszaka folyamán rengetegszer akadt meg a munkában. Nem bírta felfogni, hogy lehetett bántani egy annyira gyönyörű lényt, mint Takashi. Ha volt az a hülye olyan szerencsés, hogy egy ilyen gyönyörű fiú a szerelmét adja neki, miért bánt így vele? Miért alázta meg? Tiporta számtalanszor a földbe? Takashi miért hagyta? Miért hagyták őt egyedül? Ő nem bírta volna egy ujjal sem bántani. Megadott volna neki mindent, amire csak vágyik. Ő mégis csak egy alkoholmámoros alkalmat kapott.
Hajnalban már a feje is lüktetett a rengeteg gondolattól. Az ablakból kísérte figyelemmel, hogyan tér nyugovóra a hold, hogy átadja helyét a kelő napnak. Mikor a nap első sápadt sugarai bevilágították az utcát, még pocsékabbul érezte magát. Tisztában volt vele, hogy a fény reményt nyújt, de ő csak sötétséget látott, semmi mást. A hajnali derengés nem adott neki biztos támpontot, minden rejtély volt. El sem bírta képzelni, mi jöhet még ezek után. A szíve elfacsarodott a gondolatra, hogy talán örökre elveszítette azt, ami valójában soha nem volt az övé.
Mikor már bántotta a fény a szemét, ami lelkét nem tudta felvidítani, hátat fordított az ablaknak, és elment lezuhanyozni. Jéghideg vizet zúdított a nyakába, de az sem tudta eléggé felrázni. Fáradtnak és boldogtalannak érezte magát.
Zuhany után elindult a konyhába, de addig nem ért el, mert megszólalt a csengő. Úgy, ahogy volt, egy szál törölközőben nyitott ajtót, hogy minél kevesebbet zajongjon a csengő. Gyorsan kinyitotta az ajtót, nehogy felébredjen Takashi.
– Jó reggelt! – üdvözölte vidáman Jeremy. – Emlékszel még, mit beszéltünk meg mára? – kérdezte.
– Nem igazán – motyogta Cedric. Tisztában volt vele, hogy pár hete beszélgettek valamiről, amire ő rábólintott, de fogalma sem volt, hogy mire.
– Búfelejtés. Arról volt szó, hogy elmegyünk meglátogatni a rokonaidat az állatkertben – vigyorogta a vörös srác. Így már Cedricnek is kezdett derengeni.
– Valami rémlik, de az időpont nem alkalmas – szabadkozott. Jeremy arcáról lefagyott a vigyor. Az elmúlt hetek történései után ott tartott, hogy felpofozza Cedric-et. Volt egy olyan érzése, hogy megint a kis taknyos csinált valamit.
– Ha megint annak a kis seggnek van a keze a dologban, előbb téged öllek meg, utána őt – morogta dühösen Jeremy. Cedric elfordította a fejét. – Oké, megfojtalak – nyúlt a nyaka felé Jeremy.
– Hé, ez most más! Esküszöm! – emelte maga elé védekezésképpen a kezeit Cedric.
– Akkor hadd halljam! – mordult rá a zöld szemű férfi.
– Bocs, de egy szál törülközőben állok a házam folyosóján, úgyhogy nem állok neki mesélni – mondta határozottan Cedric.
– Rendben, akkor bemegyek – vonta meg a vállát Jeremy. Rájött, hogy ha megöli a dilis hősszerelmest, nem ér el semmit. Börtönbe csukják, és ki tudja, mit művelnek ott vele a többiek.
– Menj a konyhába, én is megyek azonnal – intett Cedric, és bement a fürdőbe. Undorodva, de visszavette az előző napi ruháját. Fintorgott, mert utált ilyet csinálni. Egy ing vagy öltöny sose volt rajta egy napnál tovább, nem tartotta eléggé higiénikusnak.
Mire visszaért a konyhába, Jeremy kezében már ott gőzölgött a kávé.
– Úgy látom, kiszolgáltad magad – mondta dorgálóan Cedric. Már megszokta, hogy Jeremy úgy mozog a lakásában, mintha otthon lenne. Az elmúlt majd két évben gyakorlatilag ott lakott. Előtte viszont egyszer sem volt hajlandó felmenni hozzá, Tom miatt.
– Én meg úgy látom, a tegnapi ruha van rajtad – jegyezte meg gyanakodva Jeremy. Nem volt épp jó előérzete ezzel kapcsolatban. – Tudtommal nem veszed fel kétszer egymás után ugyanazt a ruhát – szurkálódott gonoszul.
– Nem is, de ez most más – felelte a padlónak Cedric.
– Fülelek – vigyorgott Jeremy.
– Hát… ööö… Vendégem van – dadogta. Tisztában volt vele, hogy Jeremy ki fog akadni, ha elmondja, mi történt.
– Aha, és ehhez miért kell dadognod? – kérdezte mosolyogva Jeremy.
– Nem fogsz örülni – nézett a szemeibe Cedric. – Jobb, ha leülsz.
– Ajaj, ez nem jól kezdődik. Ki halt meg? – ült le a székre.
 – Majd én fogok – felelte Cedric. – Takashi itt aludt – bökte ki gyorsan.
Jeremy épp egy korty kávét akart lenyelni, mikor a mondat elhangzott, így fuldokolva köpte ki a ragacsos folyadékot, beterítve vele az egész asztalt.
– Meg vagy te húzatva? A padlón vagy miatta, nem is tudom, mióta, erre felhozod a lakásodra? Esküszöm, hogy te nem vagy komplett! – fakadt ki Jeremy.
– Most takaríthatok megint – sütötte le a szemét motyogva.
– Nem itt tartottunk! – morogta tovább Jeremy. Most már biztosra vette, hogy barátja bedilizett.
– Tudom – felelte Cedric, rá se nézve barátjára.
– Ugye semmit…
– Nem! – kapta fel a fejét Cedric. – Semmi nem történt! – vágta rá gyorsan, mielőtt barátjának rossz gondolatai támadtak volna.
– Akkor? Ha nem dugtad meg, mit csináltál? – kíváncsiskodott.
– Beszélgettünk – ült le vele szembe. – Most befogod a szádat, és végighallgatsz – utasította Jeremyt, aki bólintott. Vett egy mély levegőt, és mindenről beszámolt barátjának. Elég érthetően beszélt, addig a pontig, míg el nem ért az előző naphoz. Kevés híja volt, hogy sírva ne fakadjon.
– Ezt csinálja évek óta? – kérdezte döbbenten Jeremy a beszámoló végén. A kezében teljesen kihűlt a kávé.
– Aha. De mielőtt rosszat feltételeznél, én sem voltam különb tizenhat évesnek – vonta meg a vállát Cedric.
– Téged is ütöttek? – ráncolta össze a szemöldökét Jeremy.
– Nem, de tudod hová jártam iskolába – fintorogta Cedric. – Ott volt részem pár dologban. Oda dugták el a gazdag szülők a gyerekeiket, ha nem úgy alakult valami, ahogy szerették volna. Így el lehet képzelni mik történtek.
– Azt hiszem, eltudom – forgatta meg a szemét, mint mindig, ha szexről volt szó. – Csak van különbség a gyakori partnercsere és a között, amit ők műveltek. A BDSM oké, ha mind a két fél szeretné és izgatja is, de itt nagyon úgy tűnik nekem, hogy nem közös volt a megegyezés és rég eltértek a játék lényegétől– csóválta a fejét. Cedric ezzel egyetértett. Az a fiú nem egy ilyen bántalmazó kapcsolatot érdemelt volna. Még emlékezett rá, hogyan bújt hozzá, hogyan érintette. Nem bírta elfelejteni az apró rezzenéseit, sóhajait. Volt egy olyan érzése, hogy azzal a fiúval így meg senki nem bánt korábban.
– Mi lesz most? – tette fel a legértelmesebb kérdést Jeremy, ami eszébe jutott.
– Nem tudom – sóhajtott egy nagyot Cedric –, de azt a szemetet mindenképpen le kell róla vakarni – fejezte be határozottan Cedric a mondatot. Ekkor valami szöget ütött Jeremy fejébe.
– És ha nem akarja? – tett fel egy logikus kérdést, ami Cedricnek nem jutott volna eszébe, de kénytelen volt ezen elgondolkodni. Nem akarta, hogy ez igaz legyen, mégis benne volt a pakliban, hogy talán nem is akar szabadulni a bőrkabátos fazontól.
– És ha azt mondja, hogy akarja, mit csináltok? – hallatszott a kérdés a konyhaajtóból. Cedric és Jeremy majdnem leestek a székről ijedtükben.
– Neked nem tanították, hogy nem illik hallgatózni? – szurkálódott Jeremy.
– Mióta állsz ott? – kérdezte hirtelen Cedric.
– Egy jó ideje – mosolyodott el. – Fura középiskolás éveid lehettek – állapította meg egyre szélesebb vigyorral. Hiába volt annyira kilátástalan a helyzet, ezt nem bírta ki nevetés nélkül. Cedric megállapította, hogy ha mosolyog, még sokkal csodálatosabb teremtmény. Tekintetét ráfüggesztette. A pizsama felső néhány gombja nem volt begombolva, így kilátszott sérült bőre. Cedric szíve azonnal fájdalmasat dobbant.
Takashi követte a tekintetével Cedric-ét, és mikor meglátta, hogy a másik elkomorodik a bőre láttán, összefogta a felsőt.
– Mit tennétek? – kérdezte immáron komolyan.
– Még nem tudjuk – felelt Cedric helyett Jeremy. Volt egy olyan érzése, hogy barátja képtelen normális kommunikációra. – Na, de én most megyek is – állt fel Jeremy. Érezte, hogy ő oda most felesleges. – Nem kell kikísérni – szólt vissza az ajtóból, de úgy tűnt neki, hogy a falnak beszél, mivel barátja a japán srácra meredt. Nem akarta őt elengedni. Akármilyen bénán is hangzott, hős lovagot szeretett volna játszani. Szerette volna, ha szabaddá válik az a szépséges fiú. Újra eszébe jutott mi mindenen mehetett át. Elkomorodott, szíve félrevert, a görcs a torkában egyre erősebben szorongatni kezdte.
Az ajtó csapódására tért magához kicsit.
– Elmegyek átöltözni – motyogta, majd felállt, és besétált a szobájába.
Takashi könnyei újra megindultak, csakúgy, mint előző éjszaka, de mikor hallotta Cedric lépteit, megtörölte az arcát a pizsamája ujjába, amiből a málna illatát szívta be. Ez azonnal elvette a kedvét a sírástól. Akarta őt. Hiába érezte szinte lehetetlennek, hisz kinek kéne ő. Elrontott mindent és ez a büntetése érte. Életében egyszer valaki szerette. Valaki gyengéd volt vele, ami a szívét megérintette. Nem akarta elengedni, de tudta, ha menni akar a férfi, muszáj. 
Vett egy nagy levegőt, hogy visszafojtsa könnyeit és Cedric után indult. Elhatározta, hogy mindent megtesz azért, hogy kelljen a másiknak.
– Neked ilyen ruháid is vannak? – kérdezte döbbenten, mikor meglátta, hogy Cedric-en farmernadrág és póló van.
– Persze. Itthon nem vasalt öltönyben takarítok és járkálok – vonta meg a vállát, és elsétált Takashi mellett, hogy feltörölje azt, amit kedves barátja szétköpött.
– Ennyire undorodsz tőlem? – kérdezte szomorúan Takashi.
– Nem – nyögte ki Cedric.
– Bocs, hogy szemét voltam – kért bocsánatot megint Takashi. Mivel Cedric nem reagált, mögé sétált, és átölelte a nyakát.
Cedric-en azonnal végigszaladt egy jóleső érzés, de mégis ott motoszkált az agyában, hogy mi van, ha Takashi csak hálából teszi.
– Menj, és öltözz át. Raktam ki neked ruhát – kérte a srácot, aki lehajtotta a fejét, és teljesítette, amit a másik kért tőle. Vesztesként hagyta el a konyhát.  Nem bírta kiverni a fejéből az első és eddig egyetlen éjszakájukat. Egy kicsit zavartnak érezte magát, de tudta, hogy ha Cedric elutasítja, belehal. Viszont azzal is tisztában volt, hogy időt kell adnia magának, míg biztos lesz az érzéseiben, és Cedric-nek is, hogy megbékéljen. Búsan kezdett neki öltözködni.
Mikor Takashi elhagyta a konyhát, Cedric legszívesebben a falba verte volna a fejét, de egyszerűen nem mert közelíteni a sráchoz. Túl törékenynek és sebezhetőnek érezte őt, nem akarta elveszíteni, holott még meg sem kapta.
A vasárnapjuk csendben, békésen telt. Nevettek, főztek, filmet néztek. Próbáltak felejteni kicsit. Egy másik helyen és időben talán idilli is lehetett volna az a keserédes nap.
Cedric másnap egyedül ment be dolgozni. Takashit megkérte, hogy egy darabig ne hagyja el a lakását, mert ott az a szemét nem találja meg, és megígérte, hogy falaz neki az apja előtt. Erre nem került sor, mert Nagatsuka-san nem kereste a fiát. Úgy volt vele, hogy Cedric mellett jó helyen van.
– Úgy látom, érdekes éjszakád volt – állapította meg reggel Jeremy, mikor Cedric belépett az irodába. Fáradt volt a férfi.
– Ja, a kanapén – morogta álmosan. A háta is fájt kicsit.
– Nem feküdtél le vele? – nézett rá értetlenkedve Jeremy.
– Nem – sétált el mellette, de Jeremy nem szállt le róla.
– Ez már kezd egészségtelenné válni, pedig tegnap is egyedül hagytalak vele – dorgálta barátját. Belenyugodott, hogy neki csak az a takony kell, így hát megpróbálta támogatni, még ha nem is jó irányból.
– Nem értesz semmit – fordult hirtelen vissza, aminek az lett az eredménye, hogy Jeremy belerohant.
– Hé, ne fékezz ilyen hirtelen le az ember előtt – piszkálódott, de mikor meglátta Cedric gyilkos tekintetét, inkább folytatta. – Mit is nem értek?
– Szeretem őt.
– Na és? – értetlenkedett a vörös. – Ez nem zárja ki a szexet.
– A szerelem nem csak lyukakból áll – magyarázta Cedric. Tisztában volt vele, hogy barátját csak az érdekli, hány lyukba talál bele egy héten.
– Ezt most vegyem célzásnak? – játszotta a sértettet, holott tudta, hogy barátjának igaza van.
– Ahogy gondolod – vonta meg a vállát Cedric –, de egyvalamit tudok, hogy megnyerem magamnak – tette hozzá határozottan.
– És meddig fogod te ezt bírni? – tette fel azt a kérdést, ami Cedric-et is érdekelte.
– Fogalmam sincs – sóhajtotta, majd otthagyta barátját. Tisztában volt vele, hogy az idegei pattanásig feszültek.
Egész délután nem tudott a munkájára figyelni. Idegesítette a tény, hogy ő tudja, mit érez, de arról elképzelése sem volt, hogy mi jár Takashi fekete fejecskéjében. Egész délelőtt ezen jártatta az agyát, dél volt, mikor rájött, hogy még semmit sem csinált.
– Idióta vagyok! Most itt fogok ülni hajnalig – ostorozta önmagát, de ebéd után sem ült neki a munkájának. Az asztalára dőlve gondolkodott, mindaddig, míg el nem jutott a legegyszerűbb megoldáshoz. El is gondolkodott rajta, hogy az embernek miért is a legkézenfekvőbb dolgok jutnak az eszükbe utoljára. Elhatározta, hogy szerelmet vall neki, ha buknia kell, hát bukjon hatalmasat alapon. Ehhez persze előbb el kellett intéznie, hogy hazajusson, így fintorogva nekikezdett a munkának. Már minden adat bent volt a számítógépben, mikor rájött, hogy rosszat vitt be.
– Csessze meg! – káromkodta dühösen. – Nem hajnalig fogok itt ülni, hanem holnap estig – morgolódott, de semmit nem tehetett, újra neki kellett ülnie, ha nem akart munkanélküli lenni. Megállapította, hogy legalább egy jó oldala van annak, hogy elrontotta, mégpedig, hogy nem látja a japán srácot aznap.
Az idő gyorsan elszaladt, mindenki hazament, egyedül maradt az irodában, de már meg sem lepődött, mivel megszokta a dolgot. A vérnyomása felszaladt, a papírhalom nem csökkent. Tizenegy tájban már ott járt, hogy kidobja az egészet az ablakon, mikor is hangokat hallott odakintről. Tudta, hogy már senki nincs rajta kívül az irodában, így kihúzta a fiókját, és elővette a gázsprayt. Odalopakodott az ajtóhoz, és hirtelen kinyitotta. A folyosón tök sötét volt, de ekkor valaki megszólalt.
– Szia! Jött a felmentő sereg – hallotta meg Takashi hangját, ettől függetlenül majdnem szívinfarktust kapott.
– Baszd meg! Hülye! Meg akarsz ölni? – dühöngött Cedric. Akárhogy is szerette a srácot, ezt hülye húzásnak találta.
– Bocs – lépett be Takashi. Ahogy a fény megvilágította az arcát, Cedric azonnal meglátta az új zúzódásokat. A haragja menten elszállt.
– Mit csináltál? – kérdezte Cedric fájó szívvel.
– Elmentem hozzá, és összepakoltam a cuccaimat. Ő őrjöngött, és megütött – mesélte a padlónak Takashi.
– Ugye nem…
– Nem – nézett rá gyorsan Cedric-re. Biztosítani akarta róla a másikat, hogy semmi nem történt – Vittem magammal gázsprayt – nézett Cedric kezére, amiben ő is szorongatta a sajátját. – Szerintem még mindig a szemeit törölgeti. De a lényegre térve, két dolog miatt jöttem.
– Jó, de gyere be – húzta beljebb az ajtóból Takashit, majd becsukta az ajtót és ráfordította a kulcsot.
– Ilyenkor már úgysem jön ide. Ez az utolsó hely, ahol ilyenkor keresne, de azért szólok, hogy vigyázz magadra – figyelmeztette aggódva Takashi. Ez némi jó érzéssel töltötte el Cedric-et, mert így legalább tudta, hogy nem közömbös a srácnak. – A másik meg, hogy átmenetileg hozzád költözhetek? – kérdezte halkan.
– Szerintem ez nem jó ötlet – motyogta Cedric, meglepődve saját hangján. Takashi meredten nézett rá, de megértette Cedric álláspontját is, aki, hogy ne kelljen a fiúra néznie, az ablakhoz fordult.
– Te tényleg ennyire undorodsz tőlem? – kérdezte csalódottan. Akarta a másikat, most már tisztában volt vele, de neki nagyon úgy tűnt, hogy a másiknak ő nem kell.
– Nem ez a gond – felelte felé sem fordulva Cedric. Tisztában volt vele, mi jár Takashi fejében.
– Akkor? – motyogta elkeseredetten Takashi.
Cedric szembefordult vele, és a barna, szomorú örvénybe meredt. A látvány hatására legszívesebben seggbe rúgta volna magát.
– Ennyire bántottalak, észre sem vettem… Sajnálom! – hajtotta le a fejét.
Cedric elérkezettnek látta az időt, hogy valljon.
– Igen – mondta ki nagy nehezen az igazat. Takashi könnyei majdnem kicsordultak. – Bántottál, megaláztál, és összetörted a szívemet, eltiportál bennem mindent, de én mégis képtelen vagyok gyűlölni téged. Szeretlek az első perctől fogva – mondta ki, ami már majd felőrölte a szívét hetek óta.
Takashi felnézett. A szemeiben könnyek csillogtak. Cedric közelebb lépett hozzá.
– De azt mégse várd, hogy egyik napról a másikra emésszem meg, vagy oldódjon meg minden, mint a mesékben. Idő kell nekem is, neked is – fejezte be. Takashi tudta ezt, és tiszteletben is akarta tartani a másik döntését. Cedric közelebb lépett az elfojtott sírástól remegő sráchoz, és magához ölelte.
– Nem gyűlöllek, ezt verd ki a fejedből. Azért nem akarom, hogy nálam lakj, mert szeretlek. Szeretném, ha lezárnád a múltadat, és úgy kezdenél új életet.
– Megcsókolhatlak? – kérdezte reménykedve Takashi.
– Nem – mondta ki nagy nehezen Cedric. Mindennél jobban akarta a srácot, de tudta, hogy még korai, épphogy csak elkezdett benne bízni, esetleg szeretni. Nem is sejtette, hogy a másik mennyire tisztában van az érzéseivel.
Óráknak tűnő percekig ölelték egymást. Megszűnt körülöttük minden, csak ők voltak egymásnak. Tudták, hogy a harag és a félreértések ideje lezárult, egy harc várt már rájuk csak – gondolták, de az élet sosem oly kegyes az emberekhez, hogy ha valamit legyőztek, ne rakjon újabb akadályt eléjük.