Kalandból lett szerelem /Befejezett/

Kilencedik fejezet

Lassan kisétáltak a nyárból. Néha hűvös, őszi szél fújdogált, néha pedig visszatértek a napos, meleg időszakok. Cedric boldog volt. Több mint két éve először. Azon az éjszakán az életében minden megváltozott. Egy olyan érzés szökkent szárba, ami új volt számára. Volt már szerelmes, nem is egyszer. A hosszabb kapcsolataihoz fűzték is érzelmek. Az első szerelem még diákkorában érte. Pár hónapig tartott a románc, mert jött a nyári szünet. A fiú hazautazott, ő viszont az kollégium lakója maradt nyárra is, mert szülei megfizették az iskolát érte. Még emlékezett a gyomorremegésre, mikor elmondta mit érez és a megkönnyebbülést, mikor a választ is megkapta rá. Azonban az a nyár hosszú volt. Neki bezárva telt, barátját hívta a nagyvilág és ezáltal a kalandok. Írt neki sokat, kapott is nem egy levelet, majd szeptember előtt ezek elmaradtak. Az évnyitó után szakítottak. Fájt neki. Gyermeteg szíve egy pillanatra elhitte, amit édesapja mondott neki: nem vár rá boldogság és szerelem. Aztán felejtett. Jött a következő és a következő, közben pedig megannyi kaland. Most azonban már nyoma sincs a kamaszos érzelmeknek. Ez valami más, valami különlegesebb. Mindegyik szerelménél felemelőbb. Imádta csak nézni a másikat. A néha elkóborolt fekete tincseket. A mosolyt, ami mindig játszott párja szája szélén. Imádta figyelni, mikor koncentrált. Ilyenkor kidugta a nyelvét, annyira gondolkodott. Nem kellett ahhoz szeretkezniük, hogy érezze a lángot. Folyton benne motozott, folyton suttogott, boldogsággal töltötte el a szívét, ha csak rá emelte gyönyörű tekintetét. Nem értette hogyan érdemelte ki őt, de vigyázni akart rá. Megmutatni neki, hogy szeretni gyengéden is lehet. Birtoklásnak helye nincs egy kapcsolatban, minden, ami történik kettőjük akaratából legyen.

Takashi szíve kezdett teljesen felengedni. A félelem, hogy múltja közbeavatkozik, vagy hogy a másiknak még sem kell, lassacskán kiszállt belőle. Elhitte, hogy ő különleges, hogy egyedi. Cedric számára a tökéletes. Nem egyszer suttogta a fülébe, miközben testük összeforrt. A gyengéd érzések, érintések, amelyeket kapott rabláncra verték, ami a férfihoz kötötte. Azonban a boldogságát beárnyékolta apukája visszatérte. Vágyott rá, hogy elmondja. Remélte, most, hogy már felnőtt, apja másképp kezeli. Soha nem bántotta, de nem is volt igazi apa. Nem vett részt a fia életében, csak a dadák, akiket megfizetett, hogy szeressék. Felnőttként azt szerette volna, hogy elismerje. Fogadja el a választását bármennyire is furcsa számára.

– Min gondolkodsz – bújt párjához Cedric egy vasárnap reggelen. Imádta ezeket a pillanatokat. Vele kelni és feküdni. Főzni, filmezni majd nagyokat szeretkezni. Akarta ezt minden nap, de még nem álltak rá készen igazán.

– Apán – felelte halkan a fiú. Cedric arca megrándult. – Ne húzogasd a szádat. Tudod, hogy el kell mondanunk – vetette fel újra Takashi. – Épp eleget titkolóztam, téged nem akarlak – hajolt közelebb, hogy egy csókot lopjon. Cedric készséggel adta át magát az érzéki, bizsergető szájnak.

– Az a baj, hogy az ilyenekben nem vagyok jó – sóhajtotta. – A saját családom letagad. Még elemista koromból van egy iskolatársnőm, akivel néha e-mailezek. Mindenki úgy tudja, hogy agglegény vagyok, aki a karrierjének él.

– Miért taszítottak el ennyire? – kérdezte csendesen a japán srác. Ő egyetlen örökösként jobb helyzetben volt talán egy coming out esetén.

– Amit most elmesélek, arról senki nem tud. Jeremy sem – mondta csendesen Cedric. Takashi szíve nagyot dobbant, hogy a másik ennyire bízik benne.

– Lakat a számon – felelte Takashi.

– Ismered a Robinson hotelláncot Kaliforniában? – kérdezte csendesen a férfi.

– Párszor szálltam meg egy-egy hoteljükben a part mentén – bólintotta a fiú.

– A vezérigazgató John Robinson, az apám – mondta csendesen Cedric. Takashi szeme kiguvadt. Azon a parton a legmenőbb szállodák közé tartoznak. Hatalmas, csillogó épületek, ezernyi szolgáltatással, magas színvonallal. – A harmadszülött fia vagyok. Tizennégy voltam, mikor elmondtam neki, meleg vagyok. Szeptemberben New Yorkban találtam magam egy bentlakásos iskolában. Kifizetett mindent előre. Az egyetemi oktatásomat is állta, de soha többet nem tehettem be a lábamat a családi birtokra. A végrendeletéből kizárt és mindenkinek azt meséli, hogy agglegény maradok, mert így döntöttem – mesélte keserűen. Addig a délutánig, míg úgy nem döntött szüleinek joga van tudni, apjával nagyon jó kapcsolata volt. Együtt jártak lovagolni, golfozni. Mindig eljött megnézni a focimeccseit is, amit Cedric szeretett játszani. Azon a délutánon minden összetört. Nem volt többé a fia, csak egy szégyenfolt, akit takargatni kellett. Apja nem szólt, csak felállt a zokogó felesége mellől és kiment a szobából. Cedric tartotta magát egészen a szobájáig. Pár nappal később az apja bejelentette, hogy hová fog iskolába járni. Akkor már tudta, hogy minden elveszett. Bátyjai részvéttel néztek rá, de nem mertek szólni. Apjuktól még ők is féltek.