Kalandból lett szerelem /Befejezett/

Hetedik fejezet

 
Ami az irodában történt, mély nyomot hagyott mindkettőjükben. Cedric jobban szerette a srácot, mint valaha, de nem mert kockáztatni. Nem merte kísérteni a sorsot azzal, hogy elrontson valamit, mert túl régen várt már rá ahhoz. Törékenynek ítélte még, aki, ha rosszul lép, talán örökre darabjaira hullik. Érezte a másikon, hogy talán van remény. Talán a szíve megdobbant érte, de vallani nem mert, amit meg is értett. Szerette volna maga mellett tudni, de túl nagy volt a kísértés. Túl régen érintette, csókolta. Félt, hogy esetleg elsietnének valamit. Biztos volt benne, hogy a fiú fejet hajtana akarata előtt, de ő nem ezt akarta. Azt szerette volna, amikor történik köztük valami, az közös akarat legyen. Hogy ez még napok vagy hetek múlva lesz, már nem számított. Annyi várakozás, gyötrő fájdalom után már semminek tűnt Cedric számára. Minden nap nézhette őt. Magába ihatta mosolyát, csillogó tekintetét. Szívébe zárhatta mozdulatait, agyába véshette szavait. Minden rezzenése, hangja, cselekedete csak még mélyebb érzéseket vésett a férfi lelkébe.
Haza kellett küldenie az apjához, mert tudta, hogy ott megfelelő védelmet kap, amit ő nem tud megadni. Félt, mégpedig jobban, mint életében bármikor. Rettegett attól, hogy esetleg elveszíti, ami számára a halállal lett volna egyenlő. Mikor együtt dolgoztak, az is maga volt a pokol számukra. Szerették egymást, még ha csak Cedric vallotta is be, Takashi nem. Izzott a levegő körülöttük, de nem tettek semmit, hogy közelebb jussanak egymáshoz. Teltek a napok, hetek, úgy, hogy semmi nem történt, még Jeremynek sem számolt be arról az éjszakáról, aki volt olyan kedves, és nem kérdezett rá, pedig tudta, hogy valami fontos történt. Barátja túlságosan ideges volt, és nyúzottabb, mint szokott lenni, miután éjszakákat töltött fenn.
Cedric nem akarta elmondani, titoknak akarta, a sajátjának, senki mással nem akarta megosztani azt a boldog pár percet, de eljött az idő, mikor mesélnie kellett. Erre egy nyár eleji napot választott.
Cedric, mint mindig, együtt ebédelt Jeremyvel, Takashi pedig bezárkózott az irodájába. Nem járt ki az épületből, ha igen, akkor már egy kocsi várta az épület előtt. Nem számolt be Takashi az apjának a történtekről. Egyszerűen az ő házába cuccolt, mondván, hogy a lakásban, amit kapott nem akar egyedül maradni, ha barátja haza utazott. Kenji azonban nem ment el, így fokozottan oda kellett figyelniük addig, míg le nem jár a vízuma.
– Te nem vagy normális! – bökte ki tíz perc hallgatás után Jeremy. Figyelmesen végighallgatta Cedric történetét. Biztos volt benne, hogy agybaj a nagy baj a barátjánál, hisz ott volt előtte, még fel is ajánlotta magát, erre ő nem lépett. Komolyan fontolgatta, hogy hívja Cedric-hez a muszájkabátosokat.
– Tudom – sóhajtotta Cedric. Most először egyetértett barátjával. Fogalma sem volt, még meddig bírja. – De nem akarom elveszíteni őt. Ha kibírtam másfél évet, néhány hónap már nem oszt, nem szoroz – felelte, bár már maga sem volt biztos ebben.
– Lehet, hogy te kibírod, de én nem! Ébredj már fel, te idióta! Döntsd az ágynak, utána majd eldől, mi lesz! – unta meg a hülyéskedést. Egyre kevésbé bírta barátja szerencsétlenkedését. – Nem vagy már gyerek, ne higgy a tündérmesékben, miszerint:” Boldogan éltek, míg meg nem haltak”! Öregem, te reménytelen vagy – osztotta ki megint.
– Mi lenne, ha nem mindig a szexen járna az eszed! – vágott vissza Cedric. – Egy párkapcsolat többről szól.
– Mondja az, aki megcsalta az előző barátját, egy takonypóccal – gúnyolódott. – Én legalább nem csaltam meg egyik barátnőmet sem.
– Ja, mert reggel a nevére sem emlékeztél! De tudod, mit? Ott akarok lenni, mikor valaki olyan jön, aki legyőz, és te meg nem fogod tudni, mit tegyél. Ha életem végéig kell várnom erre, akkor is megéri. Felemelő érzés lesz, mikor a hatalmas, szoknyavadász Jeremy pofára esik! – mondta el a véleményét Cedric.
– Azt várhatod. Nincs a tervemben, hogy hosszútávon megtartsak egy lányt. Megvagyok én nélkülük. Egy éjszakára jók, de utána viszlát. Megspórolom a gyűrűt, a lagzit, mindent – vonta meg a vállát.
– Te vagy a reménytelen – sóhajtott Cedric, miközben megpróbált enni néhány falatot. Tisztában volt vele, hogy barátja nem sértegetni akarta, csak elmondta a véleményét, ami lényegében igaz volt. Tudta, hogy két év alatt már az idegeit szétkapta Jeremynek, annyit kesergett Takashi miatt, most meg, hogy itt van, nem mer lépni.
– Jól van, na! Be ne fordulj nekem, mert azt utálom – kért elnézést a maga módján Jeremy.
– Nem tudom megvédeni – nyögte ki félelmét Cedric. – Az ellen az állat ellen semmit nem tudok tenni. Egy pofont ad, és felkenődöm a falra – turkált az ebédjében. Nem volt ő sem kispályás. Még kamasz korában megtanulta hogyan védje meg magát. Egyedül állt a nagyvilágban már egészen fiatalon. Rengeteg ember gondolkodott úgy, mint az apja, így jobbnak látta felkészülni ezekre. Egy-két alkalmat leszámítva azonban nem fajult tettlegességgé egyetlen alkalom sem. Amikor igen, akkor is max pár pofon került kiosztásra, hogy megtudja, akinek kell, hogy mert meleg, nem kislány. Ezt a srácot viszont kemény fából faragták. Alapvetően is agresszív volt és most tovább hergelték.
– Ezért küldted haza? – kérdezte komolyan Jeremy.
– Részben. A másik ok az volt, hogy időre volt szükségem, és ha a nyakamon él, sehová nem haladok, de most már… – harapta el a mondatot – …nem is tudom, talán nem volt épp jó ötlet. Nem tudom, mennyit tud az apja a fia életéről. Egyáltalán, hogy képben van-e azzal, ami történt. Ő itt él évek óta. Simán lehet, hogy semmiről nem tud. Én meg...nem is tudom...
– Hát, ezen akkor kellett volna gondolkodnod, mikor majdnem liliomtiprást hajtottál végre – csóválta a fejét Jeremy.
– Jeremy! Ez nem vicces! – szakította félbe mérgesen Cedric. – Attól, hogy a nagydarab állattal nem bírok el, veled igen – nézett rá szúrós tekintettel.
– Oké, bocsi – vigyorogta továbbra is. – El sem hiszem, hogy ilyen szerencsétlen vagy. Egyetlen alkalom elég volt, hogy beleess valakibe, aki véletlenül pont a főnököd fia. Mond csak, mit vétettél? – kérdezte sajnálkozva.
– Ha én azt tudnám – sóhajtotta barátja.
– Alig volt tizennyolc. Nem hiszem el, hogy fel sem tűnt – húzgálta a száját Jeremy. Ha teheti visszafordítja az időt és elrángatja barátját abból a bizonyos buliból. Akkor most békésen üldögélnének és nem lennének nyakig benne ebben az egész szarságban.
– Szállj le rólam! – állt fel Cedric, és az asztalra dobta a szalvétát. – Ha nem hangsúlyoznád ki minden nap, hogy mekkora faszságot csináltam, annak nagyon tudnék örülni! Így történt! Ez van! – Hátat fordított barátjának. Dühös volt. Rá is, magára is és Takashira is. Barátjára azért, mert az igazat mondta ki. Feltűnhetett volna. Foghatná az alkoholra, de az nem lenne teljesen igaz. Részeg volt, de nem annyira, hogy ne tudjon magáról. Akarta a fiút. Valahol azt is érezte, hogy igen fiatal hozzá képest, de mégis belement. Vágyból.
Elindult vissza az irodába. Persze nem a munka utáni vágya miatt, hanem Takashi miatt. Igaz, hogy minden vele töltött perce szenvedés volt, mégis erőt adott neki. Harcra késztette, aminek a végén talán megkapja, amit akar. Sajna, ott volt a talán, mert biztosan nem tudta, hogy a másik mit érez iránta. Csak remélni tudta, hogy kapott egy kis helyet a szívében.
Gyalog tette meg az utat, szüksége volt egy kis fejszellőztetésre, mielőtt újra összezárja magát élete szerelmével. Nem sietett, így is pár perc alatt visszaért, de az ajtón nem jutott be, mert útját állták, nevezetesen egy ököl, amitől hanyatt vágódott a járdán. Eltartott néhány pillanatig, míg magához tért. Érezte a vére sós ízét a szájában. Mikor feltekintett az alattomos támadóra, felismerte benne Kenjit.
– Hol van Nagatsuka Takashi? – kérdezte számonkérő hangon. – Beszélni akarok vele!
– Nem tudom – tápászkodott fel Cedric. Az arca feldagadt, az ajkai felrepedtek, de állta a másik tekintetét.
– Hazudik! – kiáltotta, és újra ütött, de ezúttal Cedric védekezni is tudott. Erős volt a másik ütése, a karja bele is sajdult, de semmi pénzért nem árulta volna el.
– Cseszd meg! Hülye barom! – ordította Cedric. Tudta, hogy vele nem érdemes ökölharcot vívni, mert úgyis alul maradna. Szerencséjére nem is kellett, mert a biztonsági őrök kiértek, és lefogták, mielőtt üthetett volna. Ennek Cedric nagyon örült, mert az az ütés, amire a srác készült, valószínű kórházba juttatja.
– Jól van, Mr. Holms? – kérdezte az egyik biztonsági őr.
– Igen – motyogta, miközben az orrát vizsgálta. – Hívják a rendőrséget! – kérte, majd hátat fordított a lesápadó fiúnak, akinek már nem volt kedve tovább ugrálni. Egy kicsit szédelgett, de elbotorkált a liftig. A jobb szemét nem igazán tudta kinyitni. Abban sem volt biztos, hogy nem tört el az arccsontja. Mikor megérkezett a lift, úgy döntött, hogy nem megy fel, inkább haza, vagy megnézetni magát egy orvossal, de mikor hátat fordított a liftajtónak, Takashival találta szemben magát. Azonnal elfelejtette, hogy mije fáj.
– Mit keresel te lent? – kérdezte ijedten, miközben Takashi bűntudatosan meredt rá.
– Sajnálom – motyogta a cipőinek, nem mert Cedric-re nézni.
– Ugyan mit? – próbált biztatóan mosolyogni, de csak grimaszolni bírt.
– Gyere – fogta kézen Takashi, amitől Cedric-en végigfutott a melegség. – Most én látom el a sebeidet – vezette be a liftbe.
– Nem a te hibád – mondta gyorsan Cedric, mert tudta, hogy ez jár élete fejében.
– De, az enyém! – fordult vele szembe, mikor az ajtó becsukódott, de a kezét továbbra sem engedte el. – Mindenről én tehetek. Arról, hogy megvertek, arról, hogy utálsz…
– Még egy szó – vágott közbe figyelmeztetően Cedric, Takashi ránézett –, és a te szád is fel lesz dagadva! – förmedt rá Takashira. – Hányszor mondjam még el, míg elér az agyadig, hogy nem utállak, de szájba váglak, csak beszélj marhaságokat – közölte dühösen. Takashi kikerekedett szemekkel meredt rá. Nem igazán tudta eldönteni, mennyire gondolta komolyan a másik, amit mondott.
– Mindig más issza meg annak a levét, hogy gyáva vagyok – mondta halkan. Cedric érezte, hogy valami nyomja a másik szívét túl a mostani eseten is.
– Ez nem igaz – próbálta menteni a helyzetet Cedric. – Elmondod? – A fiú vett egy mély levegőt, hogy ne sírjon. Megnyomta a lift stop gombját, így a szerkezet egy rántással megállt.
– Azelőtt történt éppen, hogy találkoztunk volna – mondta halkan. – Az a fiú nem tehetett semmiről. Egy hibája volt, hogy közel jött hozzám. Az osztálytársam volt, együtt csináltuk a féléves munkánkat. Egy reggel arra értem a sulihoz, hogy a mentők, rendőrök kinn vannak. A fiút eszméletlenül vitte el a mentő. Kenji tagadta, de tudtam, hogy az ő keze van a dologban. Nem csinált semmit az a fiú! – fakadt ki a sírás küszöbén. – Pár nap múlva bementem a kórházba, kómába esett. Az orvos sem tudta megmondani, hogy felébred-e valaha. Ott álltam az ajtóban, és csak néztem a gépekre kötött fiút. Az apukája szorította a kezét, ott aludt az ágyra dőlve. Ebisawa-san nagyon kedves volt mindig hozzám, de neki nincs más az életében, csak Asuya. Nincs felesége, nincs másik gyermeke, és én majdnem elvettem tőle azt az egyet is!
– Felébredt?
– Igen. Egy évig vegetált. Jelenleg azért küzd, hogy megint lábra bírjon állni.
– Nem beszéltél vele? – kérdezte Cedric.
– Nem mertem még – vallotta be a fiú.
– Nem a te hibád volt – rázta meg a fejét Cedric. – Szerintem ezt az a fiú is tudja. – Cedric a barna szempárban lévő tanácstalanságot figyelte. Hirtelen hatalmas kényszert érzett arra, hogy bizonyítsa, mit is érez igazán. Közelebb húzta magához a srácot. Jobb kezét a derekára csúsztatta, mivel még közelebb tudta vonni magához. Bal kezét a tarkójára csúsztatta, és kihúzta a hajgumit. A fekete fürtök a kezére omlottak, ujjait belefúrta a selymes szálakba. Nem bírta tovább, ajkait a másikéra szorította, melyek azonnal megnyíltak előtte.
Takashi először kikerekedett szemekkel meredt rá, majd mikor megérezte Cedric testének melegét, lehunyta őket. Átadta a testét a másiknak, aki lágyan megcsókolta őt.
Nyelvük lassú táncba kezdett, élvezték a pillanatot, ami magával ragadta őket. Megszűnt körülöttük a világ, csak egymást érezték.
Takashi átölelte Cedric nyakát, és még hevesebben és szenvedélyesebben visszacsókolt, mint amilyet kapott. Érezte, hogy mindketten megtörtek, megszületett az az érzés, amit nagyon régen érzett. Kezeit becsúsztatta Cedric zakója alá, és lágyan végigsimogatta a mellkasát ingen keresztül. Nem bírta magát kontrollálni, de Cedric még mindig képes volt rá.
– Ne! – zihálta. Elengedte a fiú ajkait, és a szemeibe nézett. – A hely nem igazán a legmegfelelőbb, és az idő sem. Kérlek! – nézett rá könyörgően a srácra, aki könnyei fátylán át nézett vissza rá. Nagyon nagy nehezére esett elengedni a másikat.
– Köszönöm – lehelt még egy csókot az ajkaira. Gyorsan rendbe szedte a ruháit, míg Takashi összekötötte a haját. Nem szóltak egy szót sem, felesleges volt, a történtek többet jelentettek nekik bármely szónál. Újra meglódult a lift.
Mikor kinyílt a liftajtó, már normálisan vették a levegőt. Takashi lépett ki előbb.
– Menj az irodába – utasította Cedric. A srác bólintott, és elsétált.
Cedric elindult a WC felé. A liftben történtek hatalmas hatással voltak rá. Az egész teste feszült, majd megveszett Takashi miatt. A teste utána kiáltott, vágyott rá, már két éve szüntelen.
Mindenki őt bámulta. Ekkor kinyílt a másik lift ajtaja is, amiből Jeremy mászott ki.
– Cedric! – kiáltott utána – Tu…
– Tudom – fordult vissza, ezzel Jeremybe fojtotta a szót, aki döbbenten meredt rá.
– Úristen! – kiáltott fel Cedric arcát látva.
– Kösz – fordított neki hátat Cedric, és folytatta az útját a WC felé. – Elég lesz a Cedric.
– Várj! – futott utána, még a WC-ajtóban elcsípte. Be akart menni vele, de ő nem hagyta.
– Kinn maradsz! – förmedt rá, és becsapta az ajtót. Hatalmasat sóhajtva csúszott le az említett fadarab mentén. Az egész teste remegett a vágytól. Akarta a srácot, feszült egy bizonyos testrésze, ami most elégelte meg a cölibátust. Csak csókolóztunk– simogatta az ajkait. Nem volt mit tagadnia, felizgult, de esze ágában nem volt a kezeihez fordulni, annyi akarata még maradt. Érezte, hogy már nincs messze a nap, mikor a fiú az övé lesz.
Nagyon sokáig ült ott, mire lenyugodott annyira, hogy munkaképes legyen.
– Gyere már ki! – kopogtatott rá Jeremy, mikor már fél órája benn dekkolt. – Más pisiljen ki az ablakon? – gonoszkodott.
– Szállj le rólam! – kiabált ki.
– Mi bajod? – kérdezte aggódva.
– Semmi – morogta Cedric. Azon kívül, hogy kívánta a japán srácot, az égvilágon semmi baja nem volt.
– Oké, csak azért zaklatlak az új munkahelyeden, hogy közöljem veled, Takashi elment – mondta ki a varázsszót, amire az ajtó azonnal kinyílt. – És Szezám, tárulj! – vigyorogta.
– Mi van? – kérdezte döbbenten Cedric.
– Elment. Kisétált a két lábán az épületből. Hogy hová, azt nem tudom, de azt megígértette velem, hogy nem hagyom, hogy utánamenj. Atyám, hogy én mit meg nem teszek értetek? – játszotta a mártírt.
Cedric elindult a lift felé.
– És te hová mész, ha szabadna tudnom? – kiabált utána.
– El.
– Azt látom, de te nem mész sehová – kapott a kezei után. – Tény, hogy egy kis takony, szemétnek tartom őt, de most kivételesen hajlandó voltam neki segíteni. Valahogy az az érzésem, hogy történni fog valami – játszotta a kedves barát szerepét. – Gyere szépen – húzta maga után –, kitakarítjuk a sebeidet.
– Engedj el! – harcolt Cedric.
– Nem lehet. Ilyen arccal nem járkálhatsz az utcán, a végén te leszel a mumus, akivel a gyerekeket ijesztgetik – vigyorogta.
– Kedves vagy, mint mindig – motyogta, de azért engedte, hogy lenyomja a fotelbe. Nem szívesen, de be kellett látni, hogy Takashinak most egyedül kell intézkedni.
– Mi is történt? – érdeklődött Jeremy, bár sejtette.
– Közelebbi ismeretségbe kerültem Kenji öklével – morogta savanyúan. – Áú! Ez csíp! – nyafogta, mint egy óvodás, sose bírta a fertőtlenítést.
– Ne nyafogj már! – dorgálta Jeremy, mint egy óvóbácsi.
– De pocsék az íze! – perlekedett tovább Cedric.
– Hát ne nyald le! – érvelt Jeremy. – Mit csináltál a WC-ben?
– Lehűtöttem magamat – felelte az ablaknak.
– Ugye nem…
– Nem! – vágott közbe gyorsan Cedric. – Nem csináltam semmit.
– Akkor is hülyeséget művelsz – folytatta az éttermi beszélgetést. – Nem egészséges harmincévesen cölibátust fogadni.
– Nem akarom elveszíteni őt. Milyen nyelven mondjam az angolon kívül? Még nyolcon el tudom mondani – szemétkedett vissza.
– Nem fogod elveszíteni – mondta komolyan Jeremy, ami meglepő volt tőle.
– Honnan tudod, Mr. Casanova? – gúnyolódott tovább Cedric.
– Rá van írva a képére, hogy szeret, csak te nem veszed észre, annyira vak vagy. A szerelemtől belül megzizzentél – felelte. – Kész, de azért nézesd meg orvossal is.
– Igenis, ápoló bácsi – vigyorgott.
– Na, eredj innen, mert sosem lesz kész a munkám. És el ne merj menni, mert hívom Elizabeth-et – figyelmeztette.
Cedric nem válaszolt, hanem visszasétált a saját irodájába. Nem igazán volt már kedve kötekedni, nagyon féltette Takashit. Volt egy sejtése, hogy hová ment, de remélte, hogy legalább a rendőrök szeme láttára nem fogja bántani őt.
Mikor visszaért az irodába, leült ugyan az asztalához, de dolgozni nem tudott. Azt a széket figyelte, ahol Takashi ült mindig. Idegesen kopogott az asztalon, majd fel-alá járkált. Órákig idegeskedett, mire kinyílt az iroda ajtaja. Azonnal arra fordult.
– Hol voltál? – kérdezte leplezetlen aggodalommal.
– Dolgom volt – vonta meg a vállát Takashi.
– Kis híján szívinfarktust kaptam, mikor Jeremy közölte, hogy elmentél – dühöngött.
– Csss – szorította ujjait Cedric szájára. – Jól van, na. Itt vagyok, és soha többet nem megyek el. Most utoljára hagytalak itt szó nélkül – mondta komolyan, miközben Cedric szemeibe nézett.
– Akkor elmondod, hol voltál? – fejtette le Takashi kezeit.
– A rendőrségen – felelte Takashi.
– Mi? – kiáltott fel döbbenetében Cedric.
– Lezártam a múltat – folytatta.
– És? – türelmetlenkedett Cedric.
– Nem lesz könnyű dolgunk. Most őrizetben van, így nyugtunk van, de nem fog elengedni – gyűltek könnyek a szemeibe, melyek a rettegéssel keveredtek. – Folyton zaklatni fog, hacsak nem fizetünk neki – sírta el magát. Könnyei végiggördültek az arcán.
Cedric odalépett hozzá, és magához ölelte.
– Azt akarom, hogy elmenjen, békén hagyjon. Új életet akarok kezdeni, de kifizetni nem tudjuk az összeget, így marad a feljelentés – bújt Cedric-hez, amennyire csak tudott.
– De ha bíró…
– Apu is meg fogja tudni – szipogta. – Elmeséltem neki, hogy meleg vagyok, de rólad nem mertem semmit mondani – apadtak el a könnyei lassan. – Nem emésztené meg olyan könnyen…
– Elhiszem – simogatta a hátát Cedric. Tisztában volt vele, hogy ha legyőzik Kenjit, ott lesz még Takashi apja, aki elé csak nem állhatnak oda, hogy bocs, de a fiába vagyok belezúgva, egyébként szép időnk van. – Nehéz csata lesz.
– Az – nézett fel rá. Cedric nem tétovázott sokáig, újra érezni akarta Takashit. Gondolkodás nélkül megcsókolta. Heves, szenvedélyes csókot váltottak. Akarta őt, ott helyben, de egy hang mégis türelemre intette belül.
– Mi a baj? – kérdezte Takashi, miután Cedric eltolta, de nem válaszolt. – Kérdeztem valamit! – emelte fel a hangját Takashi.
– Megőrjítesz – bökte ki Cedric, miközben hátat fordított neki, de tudta, hogy a másik mosolyog –de a hely megint csak nem megfelelő.
– Értem – motyogta a padlónak Takashi. Még mindig nem vette biztosra, hogy Cedric megbízik benne.
– Tudom, mi jár az agyacskádban – fordult hirtelen vissza. – Az, hogy undorodom tőled, de ajánlom, hogy ezt most azonnal verd ki a fejecskédből, mert, ha én teszem meg, az fájni fog – mondta komolyan Cedric. Takashi döbbenten meredt rá. – Hidd el, hogy megteszem – bizonygatta – de most már dolgozzunk – indítványozta. Takashi bólogatott.
Könnyebb volt mondani, mint megtenni. Nem igazán a számokon járt az agyuk, hanem egymáson. Vágytak a másikra, ezt érezték maguk körül, de még nem lehetett, még küzdeni kellett, hogy elnyerjék egymást.