A Hydra démonaji |A Pajzs 2|

3

Körülbelül fél órája játszhattunk, amikor Elda húzott egy kártyàt. Aranyosan figyelte a kártyára írt pár betűt, majd horkatott egyet. Nagy erőfeszítéseket kellett beletennie, hogy kitudjon olvasni egy szót, de nem adta fel és végül sikerült neki.
-Hős! - kiáltott fel győzedelmesen mire elmosolyodtam.
-Mondjak egy hőst. - gondolkodott hangosan majd hirtelen felkiáltott és apjára mutatott.
-Apa!

Bucky teste megfeszült mellettem, láttam rajta, hogy lesokkolt a kislány szavain. Szaporábban kezdte venni a levegőt mire kezemet lassan combjára helyeztem.
-Igazad van, szívem, apa tényleg egy igazi hős! - mosolyogtam a férfire, aki ijedten nézett rám.
-Anyukád nagyobb hős. - hallani lehetett hangjában, hogy nagyon próbàlkozik, hogy ne remegjen a hangja.
-Apukádat nagyon sokszor megvédte a gonosz- kezdett bele Buck de a kislány belevágott.
-Hydrától! - kiáltott fel vidáman majd felpattant.

Igen, elmondtunk neki mindent. Joga van tudni, hogy a szülei honnan származnak, persze Bucky történetét kidíszítettük egy kicsit. Elda viszont imàdta ha a múltunkról meséltünk neki, élvezte.
-Én voltam a legszerencsésebb katona, mert ilyen csodás pajzsom volt! - húzott közelebb magához majd belepuszilt hajamba.
A vihar tombolt kint, szakadt az eső. Az udvarban àllt a víz, a föld már nem bírta elnyelni azt a sok csapadékot ami rá esett. Az emberek meghúzták magukat, és az utcákon csend uralkodott.
-Meguntam! - állt fel Elda majd elkezdte elpakolni a játékot de aztán hirtelen az órára kapta tekintetét. Pontban kettő volt ami azt jelentette, hogy most kezdődik Elda kedvenc meséje.
-Anya, kérlek elpakolsz? - nézett rám bociszemekkel mire bólintottam egyet. Odarohant hozzàm majd megpuszilt, Buckyra pedig rámosolygott és elhúzott.
Letérdeltem az asztal mellé és elkezdtem elpakolni a társasjàtékot. Bucky még mindig megmerevedve ült a kanapén és nem szólt semmit.
-Buck, minden rendben? - néztem rá, mire ő lassan elmosolyodott. Olyan kicsi, és olyan bizonytalan mosoly volt, hogy először azt hittem, csak beképzelem. De aztán felpattant és a karjaiba kapott.
-Egy hősnek tart engem! - suttogta boldogan mire felszabadultan felnevettem.
-Mert az is vagy! - toltam el magamtól, hogy szemébe nézhessek. Bucky csillogó szemekkel figyelt engem, mosolygós arccal és kipirosodott orcàkkal.
-Annyira szeretlek! - ölelt ismét magàhoz.
-Én is szeretlek! - bújtam oda hozzá, majd fejemet a mellkasára helyeztem.

***

-Serafina!!- kiàltotta Bucky miközben a kislányt kereste a házban. Este hét óra volt, ami azt jelentette, hogy fürdés idő. A kislány ilyenkor fejvesztve menekül, de valljuk be egy ex-katona elől nincs menekvés. Főleg ha már kiengedte a melegvizet és nem akarja, hogy kihűlljön.
-Hàrom másodperced van, hogy előgyere vagy anyukád megkeres téged! - hallottam a konyhából kiabàlni Buckyt mire kuncogtam egyet.
-Te pedig ne nevess! - fordult felém fenyegetve Bucky mire próbáltam elfolytani a felfelé törő nevetésemet.
A kislány vihogva futott el a folyosón mire a katona felborított egy széket és utánna eredt.
-Most megvagy! - Elda sikított egy hatalmasat aztán csönd lett. Ugyan nem láttam őket, de tudtam, hogy Bucky sosem bántanà a barna hajú csöppséget, ezért nem szakítottam meg a könyvem olvasását. Viszont amikor több mint egy perce csönd honolt, gondoltam utánna nézek.
-Szívem? - sétàltam ki lassan a folyosóra. A folyosón sötét volt, a villanyok nem vilàgítottak semelyik szobában sem. A végén lévő ablak nyitva volt, függönyét csak úgy cibálta a szél.
-Bucky? - mostmár féltem, nemtudtam, hogy hol van a családom.
Rémképek jelentek meg elöttem, ahogy vérben fekve hevernek valahol. Odasétàltam az ablakhoz, majd becsuktam azt. Amikor visszafordultam volna hirtelen egy alak àllt mögöttem, aminek a következménye az volt, hogy egy apró sikoly hagyta el a számat.
A férfi közel àllt hozzàm, maszk fedte arcát. Ijesztő volt és nyomosztó, főleg azért mert ő làtott engem de én őt nem.
Fekete ruhát viselt, szinte beolvadt a sötétségbe.
-Hol a csalàdom? - kérdeztem és megmozgattam kezeimet. Az érzés, amit a képességem vàltott ki belőlem felemelő volt. Régen hasznàltam tehetségem, nem volt szükség rá, de most magabiztosan fonta körbe tenyeremet a piros köd, amitől sok önbizalmat kaptam.
-Nézd meg magad! - mondta majd eltűnt én pedig lepetten figyeltem hűlt helyét.
-Anya! - Elda sikítása felrázta a házat mire a vér is meghűlt az ereimben. Rohanni kezdtem a sötét házban a kislány hangja utàn.