Szerelem és hoki

17. Az én hibám

       Nem gondoltam volna hogy ennyire veszélyes út lesz....De nem rám nézve.
       Nagyon dühös voltam.Alig láttam a méregtől. Egyszercsak valami nagy gumicsikorgást hallottam a hátam mögül és egy nagy csapódást. Megijedtem. Hátra néztem. Amit akkor láttam megpecsételte a napomat. Valami fószer elütött valakit. Előbb nem láttam ki  a sofőr vagy hogy ki  az áldozatát. Viszont láttam hogy eszméletlen a sofőr ezért közelebb mentem hátha segíteni tudok. Egybe szédülni kezdtem. A láttásom elhomályosodott. Ádám volt az. Ádám feküdt eszméletlenül az út testen, az átjárón amin az előbb én is áthaladtam. Már volt néhány ember körülöttünk. Én csak kiabáltam:
- Segítsenek! Kérem segítsenek! Hívják a mentőket.
       Ekkor engem is elnyelt a sötétség....

       Talán elájulhattam mert egy kórházi szobába ébredtem. A szobába csak egy nővér volt amint észre vette hogy fenn vagyok meg is szólalt.
- Hogy érzed magad? Elájultál!
- Jobban!- de ekkor bepattant minden ami velem történt. Ami Ádámmal történt. És már futottam is.Hallodtam ahogy a nővér még kiabál utánam de nem érdekelt. Tudnom kellett hogy van Ádám hogy hol van és  hogy mi történt vele. Az infós pulthoz mentem és azonnal kérdésekkel bombáztam meg az ott ülő nőt.
-  Simoni Ádám. Merre tálalom?
- Ön egy hozzátartozója?- kérdi kicsit sem kedvesen a nő.
- Igen-fülentettem.
- Arra tessék.Ott vannak a többi hozzátartozói...- akarta volna még folytatni de én már futottam amerre mondta.
       Ádám anyukáját láttam meg kisírt szemekkel ülni egy kórházi széken a folyosón. Csak egy gondolat járt a fejembe." Nem nem nem, nem lehet. Csak ne legyen semmi baja. Ez mind az én hibám. " Amikor oda értem az anyukájához és észre is vett, annélkül hogy bármit mondott volna oda jött és a karjába zárt.
- Szia drágám- szipogta.- Hallottam hogy te is benn vagy mert elájultál amikor a fiammal ez történt .
- Szia, igen ott voltam. Mi történt? Hogy van?
- Megműtötték! Belső vérzése volt. A bal keze eltörött. És a bal bokája megrepett. Jelenleg stabil.
- Értem!- mondom a cipőmet nézve- Sajnálom! Nagyon nagyon nagyon sajnálom!
- Mit sajnálsz drágám. Ez nem a te hibád.
- De az én hibám . Utánam szaladt amikor ez történt. Mert megláttam róla és egy lányról olyan képeket amiket nem kellett volna . Ezért össze vesztem vele és eljöttem a suliból.
- Kicsem. Egy valamit érts meg. Nem a te hibád. Ha valami olyat láttál a képeket arra biztos magyarázat van. És azt remélem meg fogod hallgatni a fiamtól. De ne hibáztasd magad azért mert egy részeg sofőr ittasan a kormány mögé ült és elhajtott otthonról. Mert ez az ő hibája nem a tiéd.
- Rendben- mondom lemondóan.  Ekkor apa jön felénk. Én csak felállok és jó erőssén át ölelem és ő ezt viszonozza.
      Az arcán egy nagyon szomorú mosoly jelenik meg. Ekkor már tudtam rossz hírt hoz.
- Kicsim- rám néz- Klára ( Ádám anyukája) Ádám állapota jelenleg stabil de eléggé ingatag. Nehezen reagál a gyógyszerekre. Mint tudod- ekkor Ádám anyukájára néz- már kétszer volt a baleset óta belsővérzése. Ez akár mikor újra fenn állhat. Mivel sokkot kapott a baleset következtében ezért most egy darabig lehet nem fog fel ébredni. Belső sérülései is voltak. Jelenleg nem valami rózsás a helyzet. Nem fogok hazudni neked. Készüljetek mindketten fel a legrosszabbra...- ekkor félbe szakitottam.
- Mi a legrosszabb?- tettem fel azt a kérdést ami egy ideje bennem motoszkál.
- Hogy el kell búcsúznotok tőle. - ekkora sokk még életemben nem ért. Viszont Ádám anyukája össze esett.Térdére ereszkedve zokogott. Intettem apának hogy inkább most menjen és egy utolsó kérdést még fel tettem neki.
- Bemehetek hozzá?
-  Igen csak szólj amikor szeretnél.
- Rendben- és ekkor már  ment is. Én Adám anyukájának segítettem fel ülni a székre . Gyorsan írtam a csajoknak hogy mi történt és hogy szükségem van rájuk. Majd magamhoz öleltem Ádám anyukáját és hátát simogatva próbáltál nyugtatni. Ami egy kicsit se volt könnyű hisz én is zaklatott voltam és a sokk hatása még bennem volt. Fél óra múlva a csajok is megérkeztek ezért rájuk hagytam Ádám anyukáját és bementem Ádámhoz.
       Ott feküdt eszméletlenül az ágyon. Újra fel lággonlt bennem az emlék amikor megláttam hogy őt ütötték el. Legördült egy könnycsepp az arcomon. Leültem mellé. Megfogtam a kezét. A bal lában gipsz volt. Kezén szintén. Nyakán merevítő és csupa lilla folt volt az egész teste. A gépek körülötte egyelnetesen csipogtak. El akartam mondani neki mi van most bennem.
- Ádám! Kincsem, tudom most haragudnom kéne rád. De nem megy. Szeretlek mindénél jobban. Kérlek ébredj fel. Nézz rám azokkal a szép szemeiddel. Hallani szeretném a magyarázatod. Tudom mostmár meg sem érdemlem, mert akkor sem hallgattalak meg. Pedig ha meghallgatlak akkor nem történetik ez veled. Szeretlek mindennél jobnan.-fejem a kezére  hajtom viszont ekkor egy bajos hang csapta meg a fülem. A gépek fokozatosan sípolni kezdenek. Én mint egy orvosnak a gyereke tudom mit jelent. Ezért gyorsan segítséget kértem. Csak sírtam, sírtam és sírtam. Egy nővér próbált kivinni a folyosóra.
- Kérlek Ádám ne add fel! - ez volt az utolsó mondatom mielőtt újra elnyelt a sötétség.