,,Azon a nyáron változott meg minden. Az a nyár még mindig itt él bennem. A szabadság érzése, melyet azóta sem volt szerencsém megtapasztalni. Az egyik felem azt kívánja, bár ne éltem volna át, hogy megmentsen ettől a tehetetlenségtől, amit azóta is...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Várni a lehetőségre vagy keresni azt? Ez a kérdés futott át újra és újra az agyamon, felelevenítve a kettőnk táncáról maradt emlékfoszlányokat. Azon az estén úgy sétáltam ki a kertből nyíló ajtón át, hogy tudtam mi fog történni az elkövetkezendő napokban. Pontosabban, hogy mi nem fog történni... Három teljes nap telt el azóta az este óta, Milo pedig még nem keresett. És, hogy őszinte legyek én sem őt. Tudtam, hogy ez fog történni, csak a miérteket nem tudtam megfejteni. Félreérthettük volna egymást? Vagy megbántottam valamivel? Azzal a lágy csókkal,amit az arcára leheltem? És mi a helyzet vele? Azon kívül, hogy szeszélyes viselkedésével állandón falakat húz közénk még össze is zavar. Tudtam, hogy nem engedhetem meg magamnak újra, hogy az időm nagy részét elmélkedéssel töltsem Milo és a köztem lévő dolgokat illetően. Nem fogok egyetlen egy fiú miatt sem egy egész nyarat elszalasztani...
***
Még a zárt szobám ajtaján keresztül is érezni lehetett azt az erőteljes kávé illatot amely az egész házban terjengett. Egy újabb reggel kezdetét jelezte ez az illat. Nem sok időt hagytam magamnak a lustálkodásra, rögvest a földszintre rohantam, hogy csatlakozzak a frissen lefőtt igazi olasz kávét elfogyasztani. Meglepetésemre csak Nagyi ült az asztalnál, kezében az aznapi újságot olvasva. Egy csészéért nyúltam a polcról, majd én is leültem a vele szembe lévő székre. Nem nézett fel az újság mögül, csak csendben olvasott tovább az arcát teljesen eltakarva. Ez a viselkedés nem igazán vallott rá, hiszen aki kicsit is ismeri Nagyit tudja, hogy mindig szomjazik a társaságra. Őt mindenki egy életvidám és szeretettel teli emberként ismeri itt. Sosem felejtem el, hogy mennyiszer hívtam fel sírva még a középiskolás éveim alatt. Első nagy viták, barátok elvesztése, viszonzatlan szerelmek. Minden velem egyidős átéli ezeket. Ki magába fojtja ki a világnak is elkürtölné, csak hogy megszűnjön az a szűnni nem akaró fájdalom az ember mellkasából. Az én "világomat" Nagyi jelentette. Volt, hogy beszélni is alig tudtam a könnyeimtől, de ő csak türelmesen várt. Miután elmeséltem neki mindent oly higgadtsággal tudott reagálni, hogy egy perc alatt képes voltam megnyugodni. Mondandóját pedig mindig azzal zárta: ,,Minden okkal történik. Okkal kerülnek az életünkbe adott emberek és lépnek ki belőle. A saját sorsodat pedig nem tudod elkerülni." Sosem panaszkodott és tudtam, hogy most sem fog ha csak nem kérdezem meg. De hogy őszinte legyek fogalmam sem volt arról, hogy hogyan kéne.
- Miloval minden rendben? Rég nem láttalak titeket együtt.- törte meg a csendet.
- Bizonyára... Az összejövetel óta még nem keresett.
- És most addig akarsz várni ameddig ő nem keres meg téged? - ez így kimondva sokkal rosszabbul hangzott mint amilyennek a fejemben gondoltam. Némaságomat egyetértésnek szántam. - Tudod az élet túl rövid ahhoz, hogy várakozásra pazarold. Sosem tudhatod mennyi időtök és lehetőségetek van még. Egyetlen egy napot is vétek lenne elvesztegetni pusztán a makacsságotok miatt.
