,,Azon a nyáron változott meg minden. Az a nyár még mindig itt él bennem. A szabadság érzése, melyet azóta sem volt szerencsém megtapasztalni. Az egyik felem azt kívánja, bár ne éltem volna át, hogy megmentsen ettől a tehetetlenségtől, amit azóta is...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ismeretlen zajokra riadtam fel. Először a kávé daráló hangjára, majd az ágy mellett lévő óra kattogására lettem figyelmes. Forgolódtam csak de nem bírtam már visszaaludni. Még a fejemre húzott takaró sem segített elnémítani az ide oda cikázó gondolataimat. Lépéseket hallottam az ajtó felől, rövidesen pedig már a szobában nyikorgott az illető talpa alatt a régi parketta. Régi bérlakás, régi bútorokkal. A célt viszont annál inkább szolgálta. - Friss kávé az ágyban! Csak úgy mint a régi szép időkben...- ült le mellém könnyedén. - Már nem szoktam kávézni. - Hát így nehezen lesz produktív a napod... - Tudom én, hogy mitől leszek energetikus nyugi. - Jól van jól van. Nem tudnál egy picit kedvesebb lenni hozzám? - Erre te is tudod a választ...-azzal kikeltem az ágyból. Luna mint egy árnyék úgy követett. Utáltam amikor így rám tapadt és próbált anyáskodni felettem. - Mikor jönnek a szüleid? - Délre itt lesznek. - És most mennyi az idő? - 9 óra múlt. Segíthetnél az ebédben, hogy minél hamarabb kész legyünk. - Nem köszi kihagynám. Fontos dolgom van a városba. Kell valami? - Csak a segítséged... - Akkor majd később...- majd magamra kaptam az első ruha darabot ami a kezembe került. Hajamat a tükör előtt még megigazítottam és neki iramodtam a hosszú lépcső sornak, ami a harmadik szinten lévő lakás bejárati ajtajából nyílt. Sietnem kellett, hogy időben visszaérjek Luna szülei érkezése előtt. Az utcára kiérve megcsapott az augusztusi forróság. Imádtam Rómát. Az emberek nevetésétől hangos utcák, ahol megannyi illat terjengett. Bármerre nézett az ember, nem tudott betelni a látvánnyal. Azok a csodás épületek és ókori szobrok maradványai mindenhol. Eleanor imádná ezt a helyet...
A kórház felé vettem az irányt. Nagyit még tegnap átszállították a helyi klinikára így, hogy sikerült egy a családhoz közel álló személyt találni, aki könnyedén elintézte, hogy a megfelelő kezeléseken és vizsgálatokon vehessen részt. Útközben nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy Elt két napja nem kerestem. Megálltam a legközelebbi telefonfülkénél, majd tárcsázni kezdtem a számát. Idegörlően hosszan csengett ki, válasz pedig nem érkezett. Két utcányira voltam még, így megálltam még egy fülkénél hátha most érkezik válasz. - Halo? - Eleanor? Itt Milo! - Nem drágám, a Mamája beszél. Ivettről van valami hír? - Épp hozzá tartok a kórházba. Elindultak a kezelések. -Hál' Istennek. - Holnap már otthon leszek akkor többet tudok majd mesélni. - Rendben, Eleanor visszahívjon? - Nem kell... Csak megmondaná neki, hogy kerestem? És hogy holnap megyek.. - Meg kedvesem. Vigyázz magadra! És üdvözlöm Ivettet. - Köszönöm, átadom.- azzal letettem. Ivett és Eleanor nagymamája rég óta barátnők. Amikor Anyáék bejelentették, hogy haza költözünk már sejtettem, hogy van valami. Erre nem számítottam... Magamat hibáztattam, hogy nem vettem észre rajta semmit. Hiszen titokban visszajártam hozzá, de a betegség legkisebb jelét sem mutatta. Eleanor mamája sem vett észre semmit rajta, pedig ők mindennap együtt voltak. Úgy éreztem túl sok minden nyomja most a vállamat. Nagyi, a költözés, az egyetem, Luna és a szülei és mostmár Eleanor is. Bárcsak elmondhatnék neki mindent őszinten...
