,,Azon a nyáron változott meg minden. Az a nyár még mindig itt él bennem. A szabadság érzése, melyet azóta sem volt szerencsém megtapasztalni. Az egyik felem azt kívánja, bár ne éltem volna át, hogy megmentsen ettől a tehetetlenségtől, amit azóta is...
Ups! Tento obrázek porušuje naše pokyny k obsahu. Před publikováním ho, prosím, buď odstraň, nebo nahraď jiným.
Sebezhetővé váltam. Csak ez az egy gondolat lebegett a szemem előtt,amint a történet végére értem. Úgy éreztem megállt körülöttünk az élet a parton ülve. Csak a sötét, csillagos égbolt jelezte, hogy mennyire eljárt felettünk az idő. A meleg nyári szelet felváltotta a hegyekből lezúdoló, hűvös,párás levegő. Kívülről úgy tűnhetett, hogy két jó barát beszélget elmélyülten a kiszámíthatatlan jövőről,vagy kettejük kapcsolatáról. Kívülről úgy tűnhet ez a két ember jól ismeri a másikat. Sok minden csak ,,annak tűnik" és nem tudjuk a valódi,mélyről fakadó okát, vagy a mi esetünkben az igazságot. Mert kettőnkkel kapcsolatban az igazság nem ez volt. Az igazság az,hogy az én életem nyitott könyvvé vált Milo előtt. Tudott mindent arról a napról,amiről még sosem beszéltem senkinek sem ezelőtt.Még oda haza, a barátaim sem tudtak semmit erről a szörnyű családi titokról. Bár nem is tudtam volnamitmesélni erről. Milo csak meredten bámult maga elé, száját pedig egyetlen egy szó sem hagyta el. Nem kellett az együttérzése vagy a sajnálata. Abból az elmúlt években túl sokat kaptunk. Egy dologra vágytam akkor ott a sziklán ülve, hogy ne érezzem magamat kivül állóként. És az nem volt más, mint az ő életéből egy darab. Egy apró töredékkel is megelégedtem volna csak, hogy ne érezzem magamat oly távol tőle. Én se szóltam egy szót sem csak némán bámultam az eget. Elképesztő látványt nyújtott,ahogyan a tengert átszelő sötét égbolton ezernyi csillag nyúlt fel. A felkelő hold ezüst fénye a vízen hídként kötötte össze a szembe lévő partot a mienkkel. A túloldalon megjelentek az éjszaka első fényei. - Vajon mit rejthet az ottani éjszakai élet?- tettem fel a költői kérdést magamnak. De hiszen még az ittenit sem volt szerencsém megtapasztalni. -Mutatok valamit-pattant fel az enyhén nyirkos szikláról. - Na? velem tartasz?- kezét felém nyújtotta, amit én gondolkodás nélkül fogtam meg. Majd felsegített engem is a csúszos felületről. Hatalmas léptekkel indultunk el a partról a házak felé. Fogalmam sem volt merre tartunk de tudtam, hogy mellette nincs mitől félnem. Milo tipikusan az a fiú, akitől volt félni valója az embernek ha vele szembe került. De ameddig maga mellett tudhatta őt az ember addig a legnagyobb biztonságba érezhette magát. Izgatott voltam, hogy merre visz ma éjjel minket az utunk, de nem tudtam magamat teljesen átadni ennek az érzésnek. Egymás mellett sétáltunk csendben a poros úton, egyre jobban távolodva a házaktól és a tengertől. Úgy éreztem,hogy az izgatottságom kezd eltörpülni a kellemetlen érzés mellett,amely a hallgatásából fakadt.
Mögöttünk egy busz hangos robogása kezdett hallatszódni. Milo a kezével jelzett a sofőrnek, hogy mi is a város felé mennénk. Míg ő jegyet váltott én addig a busz hátuljába az ablakhoz ültem be. A 30 perces busz út pedig kezdetét vette a lüktető város szívébe.
***
Mire a város központjába értünk a busz tömve lett nyüzsgő fiatalokkal. A hangzavar közepette észre se vettem,hogy a végállomásra értünk.
