,,Azon a nyáron változott meg minden. Az a nyár még mindig itt él bennem. A szabadság érzése, melyet azóta sem volt szerencsém megtapasztalni. Az egyik felem azt kívánja, bár ne éltem volna át, hogy megmentsen ettől a tehetetlenségtől, amit azóta is...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az elkövetkezendő napok észrevétlenül teltek Milo szomszédságában. Próbáltam a lehető legkevesebbet gondolni rá és arra az estére. Nehezen ment, hiszen mindig emlékezetet a folt a ruhámon, amit napokig próbáltam kimosni. Sikertelenül. Nem tudtam se a foltot eltüntetni se Milot elkerülni. Igaz csak a parton futottam vele össze, akkor is némán sétáltunk el egymás mellett enyhe, megjátszott mosolyt dobva a másik felé. A parton általában a fák árnyékában húztam meg magamat egy-egy újságot vagy könyvet olvasva, amíg nagyapa úszni ment. Élveztem: nézni a partot ahogyan mossa a sós tenger, látni az emberek örömtől felszabadult arcát, érezni a finomabbnál finomabb ételek illatfelhőjét és hallgatni a kabócák lágyan ciripelő hangját. Tökéletes. Azt viszont már kevésbé élveztem, hogy nagyapa az elmúlt pár napban Milo társaságában ment be a bójákon túli mélységbe. Milo értett a nála idősebbek nyelvén. Szemtelenül laza volt de emellett művelt is. Nemcsoda, hogy Nagyapa az ő társaságát kereste minden áldott nap a parton és a haza vezető úton. Elmélyülten tudtak társalogni bármilyen, számomra unalmas vagy érthetetlen dologról. Ez az első nyár, hogy Nagyapa és én alig beszélünk és az időnk nagy részét is külön töltjük egy idegennek köszönhetően. Örültem hogy Nagyapa elfojtott gondolatait megoszthatja valakivel, csak az zavart, hogy az a valaki nem én vagyok. Milo a kimerítő úszás után általában oda ült mellém a törölközőjére, amire mindig gondosan figyelt, hogy pár lépésnyi távolságra helyezze azt el tőlem. Nem tudtam, nem végig nézni őt ilyenkor. Haja a víztől teljesen begöndörödött, ami ebben az állapotában a most zöldes barnás árnyalatban tündöklő szemeit enyhén eltakarta. Szerettem volna ha megbeszélhetnénk az este történéseit és tiszta lappal kezdhetnénk mindent, de láttam rajta, hogy elzárkózik ettől. Rájöttem, hogy ő túl reménytelen eset. És ezt az egyik nap a hazavezető úton meg is mutatta. Haza fele mindig megálltunk egy nagy hirdető táblánál Nagyapa kérésére. Helyi hírek, programok és aktuális évfordulók voltak feltüntetve. A kifakult lapok takarásában egy piros lap állt, amelyen mindig megakadt a szemem, akárhányszor csak megálltam előtte. Hajtott a kíváncsiság, hogy mi állhat rajta, de úgy tűnt Milot még jobban. -Látom neked is szemet szúrt- és már ki is szabadította a takarásban lévő lapot. Az élénk piros lapon egy tavat ábrázoló kép és egy hatalmas felirat állt. Jobban szemügyre vettem a kiírást és ekkor jöttem rá, hogy ez a kép a közeli tónál készült, ahová rengeteget jártunk Nagyiékkal pihenni és horgászni. -Ugyan már, ki menne el egy ilyen buliba?! - szólalt meg gúnyos nevetés közepette,kezében a papírral. Nem tudom miért ilyen arrogáns, amikor én is a közelében vagyok. De ha ezekkel a megnyilvánulásaival az volt a célja, hogy felidegesítsen akkor nagyon jó úton járt. Talán túlságosan is, mert nem sokkal ez után a kijelentése után kivettem a kezéből a lapot és gondolkodás nélkül rá vágtam: - ,, Majd én, Milo Hayes!"- és tovább álltam. Nem szerettem a drámázást és a színjátékot de kiprovokálta magának. Ott hagytam őt is és Nagyapát is a nagy hirdetőtábla előtt a forró nyári melegben. Kezemben a papírral meneteltem a nyaralóba vissza az apró kavicsos úton, amely porzott a talpam alatt. Még én magam sem tudtam, hogy milyen bulira adtam be az előbb a derekamat, de veszteni valóm úgysem volt. Nagyapát mostanában lefoglalta az új vendég, én pedig úgyis egy emlékezetes, a megszokottól eltérő nyarat akartam magaménak tudni. Milonak pedig igaza volt. Mindketten másképp képzeljük el a nyarunkat.
