,,Azon a nyáron változott meg minden. Az a nyár még mindig itt él bennem. A szabadság érzése, melyet azóta sem volt szerencsém megtapasztalni. Az egyik felem azt kívánja, bár ne éltem volna át, hogy megmentsen ettől a tehetetlenségtől, amit azóta is...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Még csukva volt a szemem,amikor a kezemmel magam mellett kezdtem tapogatózni az ágyban Milo után kutatva. Hiába... Hűlt helye volt reggelre... Pontosan nem emlékszem mikor és hogyan kerültem a szobájába de úgy tűnik ennek a kérdésnek a megválaszolására még várnom kellett. Lassan feltápászkodtam majd kibújtam a meleg takarója alól. A ruháimat kezdtem keresni amikor egy cetli akadt a kezembe, amelynek az elején a nevem állt: ,,Anyáék kora reggel elutaztak, Nagyi pedig időközben rosszul lett így én vittem be a kórházba. A ruháid még száradnak de nyugodtan vidd el az enyémet. Sajnálom, hogy így alakult a reggel de az este remélem kárpótolt, hiszen csodás volt minden egyes perce. Kereslek ha haza értünk..." ~Milo
Teljesen elképedtem a papír tartalmán. Nagyira gondoltam, aki valószínűleg értesült már Ivett rosszullétéről. Rögvest egy ingért nyúltam,ami a szobában lévő székre volt gondosan kiterítve. Magamra kaptam majd nagy léptekben siettem át hozzánk. Miloék kertjének végében szerencsére olyan alacsony a kerítés, hogy kisebb erőfeszítés nélkül is át lehet mászni a mi kertünkbe. A tervem az lett volna, hogy átmászok az említett kerítésen és a hátsó ajtón át megyek fel észrevétlenül a szobámba. A tervem meglepően jól alakult. A kerítésen átugorva egyre gyorsabban szedtem a lábaimat elkerülve ezzel a lebukás lehetőségét. Viszont egy valamire nem számítottam. Mire a bejárati ajtó kilincsére markoltam volna, nagy meglepetésemre egyszer csak kínyílt előttem. Szemeim hatalmasra kerekedtek és még a szám is tátva maradt,amikor megpillantottam az ajtóban álló személyt. -Anya??!- teljesen lefagytam. Mit keres itt? Miért nem szólt, hogy jön? - Már vagy egy órája keresünk téged mindenfelé...Legalább egy üzenetet hagyhatnál ha elmész. Halálra aggódtam magamat miattad. -Mit keresel itt? -Én is örülök neked kislányom... Mi ez rajtad? De hiszen ez nem is a te inged?!- csattant fel. Úgy utálom amikor ilyen... Mindig keresi a vita témát csak, hogy éreztesse velem, hogy ő bármikor számon kérhet. -Meglepően jó az észrevétel éppen ezért örülnék ha beengednél átöltözni.- majd kikerültem. Elindultam felfelé, hátha lesz egy kis nyugtom a szobámban, hogy rendbe tegyem magamat. De Anya végig a nyomomban volt, így semmi esélyem nem volt arra, hogy lerázzam őt. Bár az igazság az, hogy őt nem is igazán lehet még nyomós indok birtokában sem. -Mégis hogy képzeled ezt Eleanor? Hetek óta nem érlek el, mindig Nagyiék veszik fel a telefont. Merre jártál?
-Anya! 18 éves vagyok csak próbálom élvezni az itt töltött időmet mint minden más velem egyidős.
-Azt vettem észre...- mért végig a szemeivel miközben tekintete többször is elidőzött az ismeretlen ruhadarabon,ami szinte alig takart valamit. -Fontos dolgokat kellene megbeszélnünk....
-Tud esetleg a dolog annyit várni ameddig átöltözök?
-Eleanor! Megtennéd hogy egy percet az életedből nekem szentelnél? Szerinted viccből utaztam ennyit ide?- hangján erőteljesen érezni lehetett valamiféle mérhetetlen szomorúságot és kétségbeesettséget. Leültem az ágyamra és csak vártam, hogy engem is beavasson. Beavasson abba ami egy szempillantás alatt az addig felépített életünket romba döntötte...-Sajnos már régóta húzódik ez az egész apád és köztem de mostanra forrta ki magát. Én magam sem értem pontosan mit rontottunk el de az utóbbi időben elhidegültünk egymástól...-nem kellett ráfigyelnem ahhoz, hogy tudjam mi lesz a folytatás. Elválnak. Hideg zuhanyként ért ez a beszélgetés Anyával. Csak ültem ott rezzenéstelen arccal, elveszetten. Anya bekucsta maga mögött az ajtót, hogy egy kis időre magam lehessek és feldolgozzam a történteket. De lehet ezen bármit is feldolgozni? Hiszen ha valami tényként van közölve az emberrel abba csak beletörődni tud. A kérdés már csak az, hogy mikor...
