NEM TUDLAK ELVISELNI | JIKOOK ✔️

5.

JIMIN

A mai reggel még kevésbé akarok felkelni, mint általában. Nem szeretnék iskolába menni, nincs kedvem a boldog emberek között lenni, amíg elmesélgetik, hogy milyen napjuk volt tegnap. Nem akarom, hogy a többiek a mai buliről beszélgessenek előttem, mert tudom, hogy ismételten megpróbálnak majd elhívni oda, amire ugyan az lenne a válaszom. Egyszerűen csak itthon szeretnék maradni, a szobámban, a takaróm alatt, a gondolataimmal; a gondolatával. De ezt senki nem érti meg, mindenki szerint csak el kellene mennem abba a buliba, amit ma tart az egyik osztálytársunk. De ma kettő hónapja, hogy elhagyott engem. Hogy lennék képes nélküle, pont ezen a napon mulatni? 

Messziről hallom anyám hangos csoszogását, és csak imádkozni tudok, hogy lassuljon le az idő, hogy soha ne érjen ide. Nem akarok kikelni innen! Azonban mint minden eddigi imám, ezt sem hallgatja meg nekem a jó Isten. Miért büntet engem ennyire?

–  Jimin! – Hangja élesen vágja ketté a gondolataimat. – Ideje kelni, el fogsz késni!

– Nem akarok ma iskolába menni! - húzom fel a mellkasomig a térdem. – Nem érzem jól magam. – Sóhajt egyet, majd közelebb lépked, hamarosan megérzem a kezét a homlokomon.  

– Nem vagy meleg, rajta, Jimin, öt percet adok felkelni, nincs több igazolás, amit írhatok neked. 

Teljesen igaza van, két hónappal ezelőtt majdnem két héten keresztül nem mentem sehova.

–  Neked is jobb, ha a barátaiddal vagy! – simítja meg a hajam gyengéden.

Nem vitatkozom ezen tovább, nem érdemes. Egy ideig még ugyanabba a pózban maradok, majd magamat kényszerítve kelek ki a pihe-puha, biztonságot nyújtó ágyamból. Felöltözöm, és miközben a tükörben nézegetem magam, rá kell eszméljek, hogy túlságosan is megnőtt már a hajam. Meg kellene valamelyik nap kérnem Jihyunt, hogy vágjon belőle. Talán színt is kellene váltanom, talán... De még rá érek ezen gondolkodni. 

A suliba érve azon nyomba a fiúk felé veszem az irányt. Nem bírok egyedül maradni ezen a napon. A gondolataim megölnek, ha nincs körülöttem valaki. 

– Sziasztok! –  ülök le Taehyung mellé szorosan.

–  Tényleg randizgatni kezdesz? –  méreget Yoongi hyung velem szemben ülve. Honnan veszi ezt? 

–  Miért? Kitől hallottad ezt? –   ráncolom össze a szemöldököm.

– Taehyung mondta, hogy randizgatni akarsz. 

–  Ó! –  jut el a tudatomig, amiről egyik nap beszéltem Taevel.  Így belegondolva tényleg nem lenne rossz mellém valaki, aki megszeretgetne időről-időre. – Igen, ha tudsz valakit, akkor azt szívesen fogadom – kacsintok rá. Jól esne, ha valaki megsimogatna.

– Akkor majd körülnézek neked a haverjaimnál  –  kuncog fel Yoongi, amikor meglátom a háta mögött Jungkookot megdöbbent arcot vágva. A tekintetünk persze, hogy találkozik, és olyan mélyen zárja be az enyémet, hogy megmozdulni sem bírok. 

–  Te... Te randizgatni akarsz? –  kerüli meg hyungot egyenesen elém sétálva. Úgy néz ki, mint, aki nem érti a történteket, mint, aki emiatt meg van sértve. Pedig aztán semmi köze hozzá! 

JUNGKOOK

Jobb fülem sípolni kezd, térdeim valamiért remegnek magam alatt. Rájönni, hogy Jimin már túl is van a gyászon egy hihetetlenül nagy sokként ér; főleg ma. 

– Mi közöd van hozzá? – flegmáskodik, majd, mintha ott sem lennék tovább beszélget Yoongival. Közöm... Lényegében semmi –  ülök le közéjük, teljesen elvesztve a kapcsolatot a külvilággal. Érzékelem, ahogy körülöttem nevetnek, beszélgetnek, jönnek-mennek, de a tartalmukat egyszerűen nem tudom felfogni. Hányingerem van. Rosszul vagyok. Nem akarok itt lenni.
Gyomrom görcsbe rándul, fülem még jobban sípol, ahogy egyre többször ismétlődik meg bennem Jimin nemtörődöm hangja, ami megkérdi, mi közöm van hozzá.