NEM TUDLAK ELVISELNI | JIKOOK ✔️

14.

JIMIN

Nem tudom, mit csináljak – fekszem el az ágyon tehetetlenül. Nincs kedvem semmihez és senkihez sem, úgy érzem, hogy egy kis egyedüllétre van szükségem. Emiatt sem mentem át Taehyunghoz, pedig hívott. Másrészt meg szerettem volna, ha ma egy kicsit többet foglalkozna a barátjával; nem szeretném, hogy még egyszer miattam veszekedjenek.

– Ahj – szalad fel a torkomból egy fájdalmas sóhaj. Pedig már azt hittem, jobban vagyok, hogy sikerült annyira tovább lépnem, hogy egy boldog életet élhessek. De sajnos ez nincs így, olykor-olykor ilyen rosszul fogom érezni magam, igaz? Oldalra pillantok az éjjeli szekrényemre, ahol ott van Hannievel való közös képem. Azt hiszem, sose fogok túllépni a halálán, időnként, amikor eszembe jut vagy szükségem lenne rá, hiányozni fog. Pont, mint most. Éppen ezért nem tudom, mit is kellene most csinálnom. Menjek ki a lelátóhoz, a sírjához vagy csak egyszerűen maradjak itt a szobámba, és sírjam ki magam? Ha kimegyek a sírhoz vagy a lelátóhoz megvan az esélye, hogy összefutok Jungkookkal, akihez most egyáltalán nincs kedvem.

Ha már nála tartunk, abban teljes mértékben biztos vagyok, hogy mellette akarok maradni, mindig, bármi történjék is, azonban a mai nap mégsem szeretnék vele találkozni. Az Instagram szerint az új fiúval lóg. Legalábbis meg lett jelölve egy képen, ahol egymás mellett sétálnak. Nem akarok velük találkozni, valami ismeretlen oknál fogva nem szimpatikus ő nekem.

Ugyanakkor örülnöm kell annak, hogy talált valakit, akivel ilyen hamar, ennyire szoros kapcsolata lett, igaz? Jungkook soha nem a barátkozásról volt híres... Szegényke, ha akkoriban DongHannal nem megyünk oda hozzá, talán a mai napig egyedül álldogál a folyosón.

DongHan, ugye azt tudod, hogy mindenkinek jobbá tetted a világot? Talán ez volt a te feladatod az életben... Megszépítetted a barátaid és az ismerőseid napjait. Ha Isten még adott volna neked olyan tíz-húsz évet, több ezer embernek segíthettél volna. Képzeld csak el, ha elérted volna az álmaid és orvossá váltál volna, mennyi ember fordult fordult volna meg a kezeid közt. Ebbe így belegondolva azt kell mondanom, hogy Isten igazságtalan.

Hirtelen csipog meg a telefonom, a jelzése szerint egy SMS-t kaptam. Felnyitom a képernyőt és megnézem ki írt. Taehyung az.

"Kibékültünk~ "

Elmosolyodom, reméltem, hogy így lesz. Rosszul esett volna, ha ez is az én lelkemen száradt volna. Meg kell tanulnom, hogy nem kapaszkodhatok egy olyan emberbe, aki kapcsolatban van, még ha csak baráti jelleggel is tettem.

Másnap reggel megnyitva a telefonom ijedten veszem tudomásul, hogy húsz nem fogadott hívásom volt Jungkooktól. Mit akarhatott vajon? Remélem, nem csinált semmi hülyeséget. Kipattanok az ágyból, és úgy, ahogy vagyok kirohanok a szobából. Nem érdekel jelenleg hogy nézek ki. El kell mennem hozzá. Tudnom kell, hogy nem - e esett baja.

Lépteimet szedem az utcán, ahogy csak bírom, néha-néha a lábam gyorsabb mint a testem, mert többször előrebukok majdnem, de nincs itt az ideje az eséseknek, akkor csak lassabban érhetnék oda.

A házához megérkezve nem játszok azzal, hogy becsengetek hozzájuk, hanem remélve, hogy van itthon valaki kopogás nélkül bemegyek.

– Jimin, hát te? – mér végig az édesanyja meglepődve.

– Jungkookot keresem – adom meg a választ, és nem várva tovább megindulnék a szobája felé, amikor az anyukája megállít.

– Már elment.

– Elment? – lepődök meg. – De ugye jól van?

– Persze, miért? – hallatszik a hangján, hogy most már ő is aggodalmaskodik. Nagyszerű, Jimin. Nem elég hogy betörtél hozzájuk, de még meg is ijeszted az anyukáját. De mi van, ha nem alaptalan az én félelmem se?