NEM TUDLAK ELVISELNI | JIKOOK ✔️

2.

JIMIN

Reggel fáradtan kelek ki az ágyból, ismét egy olyan éjszakán vagyok túl, ahol pár órát aludtam. Nem lesz ez így jó – túrok bele a hajamba –, nagyon fáradtnak érzem magam. Ha ez így folytatódik a végén azt veszem észre, hogy kórházban fekszem. Azonban mégsem tudok ellene mit tenni, ezer dolgot megpróbáltam már, hogy el tudjak aludni. De, amint lecsukom a szemem az ő arca villan fel az elmémbe. Mintha csak kísértene engem. Mint hogyha azt szeretné, hogy sose felejtsem el őt. Ezzel büntet, hogy elárultam őt, hogy mocskos gondolataim voltak arról a személyről, akit ő annyira szeretett, és hogy elvettem tőle. Pedig nem akartam. Eszem ágában sem volt Jungkookot elcsábítani, mégis majdnem két hónappal ezelőtt a szobámba játszottam vele, amikor is hirtelen megcsókolt. Még most is emlékszem arra a csókra – simítok végig az alsó ajkamon. Csábító és édes volt, mégis hogy lettem volna képes elutasítani őt? Visszacsókoltam, majd utána a szemébe mondtam, hogy ne csináljon ilyet, mert jár valakivel. És, hogy ezzel mit értem el? A csókunktól számított másnapra felhívott Donghan, elmondta, hogy összevesztek Kookieval. Már akkor bűntudatom lett, nem szerettem volna, ha miattam szakítanak, sose ígértem meg annak a gyereknek, hogy ha nem lesz senkije, akkor vele leszek. Itt követtem el a végzetes hibám, kérlelni kezdtem, szinte már könyörögtem neki, hogy azonnal menjen utána és beszéljék meg a dolgokat. Két éve együtt voltak, és én meg a szám teljesen tönkretettek mindent.

Amikor meghallottam, hogy kórházba került, majd azt, hogy elvesztette az életét szinte összeestem. Nem akartam elhinni, ami történt, magamat hibáztattam, de legfőképpen Jungkookot. Hiszek az ok-okozati törvényben, tehát ha ez alapján gondolkodunk el, akkor javarészt az ő hibája, kisebb részt az enyém, igaz? Vagy csak áltatnám magam?

– Hyung – hallom meg az öcsém édes hangját az ajtólap másik oldaláról –, anya üzeni, hogy siess, mert elkésel!

– Jól van – nyitom ki a gardróbom ajtaját, aminek az egyik oldalán egy teljes alakos tükör van. Utálok belenézni, nem tetszik, ami visszanéz rám. Beesett, karikás szemek, kiálló kulcscsont, ami a póló alatt is elég rendesen kitüremkedik és fáradt, lomha testtartás.

Megrázva a fejem sóhajtok egy hatalmasat, kiengedve minden terhet, ami a mellkasomba ékeskedett, majd kiveszem az iskolai egyenruhám, felöltöm magamra, és elindulok az iskolába.

Régebben mindig volt társaságom útközben, ha nem Donghannal sétáltam, akkor Jungkookkal, valamelyik mindig itt volt mellettem. Sokszor megesett, hogy hárman sétáltunk; olyanok voltunk, mint az elválaszthatatlan láncszemek.

Azonban egy másodperc leforgása alatt történő tett akkora lavinát képes elindítani, hogy az mindent megváltoztathat az eddig stabilnak hitt életedben.

JUNGKOOK

Mióta dugiban elszívok egy füves cigit elalvás előtt el tudok aludni időben, és egyáltalán nem kísértenek rémálmok. De sajnos mire felkelek a nyugtató hatása teljesen kimegy belőlem, így reggel görcsbe rándult gyomorral öltöm ismét magamra az egyenruhámat.

A bejárati ajtón kilépve elköszönök anyától, míg a külső kezemet már lendíteném köszönésre, amikor realizálom, hogy az égvilágon senki se áll a kapuban. Azt hiszem, ez is egy nyomós ok volt arra, hogy kihagyjam a közösségbe járást: de nincs mit tenni, tegnap megígértem Taehyungnak, hogy jövök. Szerinte jót tenne nekem a társaság.

Mielőtt elindulnék a jobb fülembe dugom a vezeték nélküli fülhallgatót, a bal felét a dobozban hagyva zsebre teszem. Donghannal általában mindig úgy sétáltunk egészen Jimin házáig, hogy egy az ő fülébe, egy az enyémbe, és így együtt hallgattuk a kedvenc reggeli rádióműsorunkat.