NEM TUDLAK ELVISELNI | JIKOOK ✔️

12.

JIMIN

– Gyere már! – nevetek fel mögém nézve, ahol Taehyung alig bírja már a lábait. Nincs nagyon jó formában, hiszen a házuktól a lelátóig vezető utat végig nyávogta. Szegénynek megfájdultak a lábai.

– Soha többet nem jövök gyalog! – nyafog továbbra is, pedig aztán nem is volt ez olyan nagy távolság, ha pontosítani akarnék, olyan három kilométer körül lehet. Csak Taehyunggal az a baj, hogyha tehetné akkor a vécére is kocsival járna. Ismételten felnevetek az arckifejezését látva. Olyan akár egy gyerek. Megfordulok és belekarolva a karjába húzom magam mellett, amin csak nyöszkölődik.

– Ne színészkedj már! – kacagok fel, amikor felérünk a lelátóra, ahol aztán egy pillanatra meg is némulok. Jungkook egyenesen farkasszemet néz velem. Gondolhattam volna, hogy itt lesz, talán egyedül szeretne lenni. Elharapom az alsó ajkam, majd tovább sétálva felé veszem az irányt. Gyorsan elintézem azt, amiért jöttem, aztán el is megyünk innen.

– Hát te? – szólal meg hol rám, hol TaeTaere nézve.

– Csak meg szeretném mutatni Taenek, hogy ilyenkor, mielőtt még nem sötétedik be, milyen szép innen a kilátás.

Biccent egyet, mint, aki azt mondaná, hogy érti. Gyorsnak kell lennem, látszólag eléggé zavaró tényezők vagyunk számára. A másik fiú felé fordulok, aki még mindig rám dőlve piheg. Akaratlanul is felkuncogok rajta, olyan aranyos.

– Nézd, innen a legszebb a kilátás! – mutatok le a lelátóról. Innen, ha egy kicsit messzebb tekintünk a fáktól, akkor az egész város fényei látszódnak. Barátom, mint, ahogyan azt vártam elámul a látványon. Hát, igen. Elképesztő! Én is szeretem ezt a tájat.

Fél szemmel Jungkookra pillantok, aki még a fejét is másfelé fordítja. Azért kicsit rosszul esik, amiért így a tudtunkra próbálja adni, hogy mennyire nem kíváncsi ránk.

Sóhajtok egyet, aztán Taehyung vállára téve a kezem biccentek neki, hogy menjünk.

– Jungkook – szólítom meg halkan. Felém fordul, szomorú arckifejezéssel várja, hogy mit is fogok neki mondani. Legszívesebben magamhoz ölelném, hogy amennyire csak tudom enyhítsem a fájdalmát. Vajon lesz, amikor már egy kicsit jobb kedve lesz? Talán meg kéne hívnom, hogy lógjon velem és Taehyunggal. Akkor arra az időre, amíg elvagyunk egymással nem gondolna erre. Én is ezért szeretek vele lenni. – Nincs kedved átjönni Taehez? Játszanánk egyet.

– Nincs! – válaszolja kimérten, tekintete tetőtől talpig végig suhan rajtam. Jó, lehet, hogy hagynom kellene, ha egyszer látszik rajta, hogy egyedül akar lenni, igaz?

Sóhajtok egyet lemondóan, elköszönök tőle és elindulunk a barna hajúval, aki alig tudja tartani velem a tempót. Lohol utánam, de nem érdekel, majd odalenn megvárom, jobb, ha minél előbb elmegyek innen.

– Lassíthattál volna... – piheg meg a térdére támaszkodva.

Elmosolyodom, szegény nagyon fáradt lehet. Nincs ő ehhez hozzászokva. Megpaskolom kis buksiját, és ismételten a karjába karolok, hogy rám tudjon támaszkodni.

– Jól vagy? – pillant fel rám másodpercekkel később. – Jungkook nem tűnt valami jókedvűnek.

– Ne aggódj! – borzolom meg mosolyogva a haját. Ő mindig aggódik értünk. – Neki most egy kis egyedüllétre van szüksége, legalábbis azt hiszem.

– Biztos?

– Biztos – húzom biztató mosolyra a szám. – Na, gyerünk! Menjünk vissza hozzád, kíváncsi vagyok az elő ajándékomra!