NEM TUDLAK ELVISELNI | JIKOOK ✔️

4.

JIMIN

– Csak figyelemhiányos! –  forgatom meg a szemem mondandóm közben, amire persze azonnal reflektál, miszerint nem is az.

Úgy döntök végül, hogy nem reagálok rá, nincs kedvem veszekedni vele, elég volt nekem az, amit a telefonba mondtam neki. Hagyom nekik, hogy beszélgessenek egymással. Egyik lábamra helyezve a súlyt figyelem őket. Ha őszinte akarok lenni, egy kicsit féltékeny vagyok most. Mióta az a bizonyos dolog történt, Taehyung mellszéleséggel áll mellettem, mindig ott van, ha szükségem van rá. Sose hittem volna, hogy ő ilyen jó barát, és ahogy elnézem mást is ennyire pátyolgatni tud, mint engem. 

–  Tényleg nincs semmi bajom, Tae – kuncog fel zavartan Kookie. Azt azért nem mondanám, hogy nincsen baja, mentálisan nem komplekt, ebben száz százalékig biztos vagyok. 

–  Remélem is! –  dörzsöli össze az orrukat TaeTae. 

Hmm – nézek fel a csillagos égre. Szeretem nézni az eget, talán, ha nem hagyom itt Jungkookot pár órával ezelőtt, nem készíti el azt a képet, és nem jelöl meg rajta egy halott személyt. Akaratlanul is felemelem a karom az égbolt felé, épp, ahogyan azt régen szoktuk, csak, ahogy ő is tette a képen.  Lelki szemem előtt látom Donghan eres kezét a sajátom mellett, és hallom, ahogyan azt mondja, mennyire imádja a csillagokat. 
Újra akarom élni azt a pillanatot, beszélni  vele, érezni az ölelését, elmondani neki azt, amit nem tudtam, hogy mennyire sajnálom, és a bocsánatáért esedezni. De nem tehetem meg, mert ő már nincs többé. Elment, elhagyott, a halálba küldtem... 

–  Jimin. – Alig, hogy meghallom a nevem megérzem a csuklómon Jungkook erős kezét, ami a mellkasáig húz, majd átkarol. –  Ne sírj, kérlek! – Sírnék? Észre sem vettem.
Jungkook mellkasa olyan nagy, hogy teljesen elveszek benne. Annyira bódító az illata, még így is, hogy nem használ semmiféle illatósítót. Mert igen, Jeon Jungkook egy olyan személy, akinek akkor is jó illata van, hogyha izzadt.
Ezekre a gondolatokra összeszorul  a mellkasom, ezzel együtt megerősödik a sírásom.  Akárhányszor a közelébe kerülök, annyiszor erősödnek bennem az érzelmek. Pont azok, amiket ki kellene hajítanom a kukába, egy távoli tengerbe, hogy a hullámok messze vigyék tőlem. Olyan messzire, hogy még a létezésüket is elfejthessem.  

 – Ssssh!  – próbál nyugtatóan sisteregni a fülembe.  De meg kell állítanom, még mielőtt eldurvulna a helyzet. Mielőtt az ajkaira tapadnék, csakhogy boldogabb lehessek, mielőtt még annyira átkarolnám, hogy szinte már összeroppantanám. Nem, nekem ezeket meg kell akadályoznom. Megköszörülöm a torkomat, kibújok a meleg ölelésből, és megkérem Taehyungot, hogy vigyen minket haza. 

– Akkor menjünk  – int a fejével előre  –, erre parkoltam. 

Előre siet, mögötte szorgosan követem minden léptét, az enyémet meg Jungkook.  

JUNGKOOK

Taehyung először engem visz haza. Egész úton Jimint figyelem, próbálok közeledni felé, hiszen a majd' beleőrülök a látványába, hogy látom, mennyire szomorú, de természetesen nem engedi. Minden egyes közeledésemet csendben elutasítja. 

Másnap reggel meglepően jókedvvel kelek fel, pedig este, elalvás előtt csak egy fél cigit szívtam el. Lehet, kezdek teljesen megbolondulni. De tényleg, fogmosás közben még a fejemben lejátszodó dalra el is kezdem rázni a csípőm. Egyszerűen csak eláraszt engem a felszadulás érzése, és ilyen mosolygósan is lépek ki reggel az ajtón.
Vigyorogva fordulok a kapu irányába, de azon nyomban el is illan a hirtelen jött jókedvem. Donghan nincs itt. Sőt, Jimin se. Ahogy az elmúlt két hónapban egyszer sem voltak. Részleges amnéziám lett, vagy mi a faszom?!  – romlik el teljesen a hangulatom. Egyik fülhallgatómat erőszakosan dugom be a fülembe, majd elindulok az iskola felé. A kurva, megkeseredett életbe is már! Miért nem kelhetek fel végre ebből a rémálomból?!