NEM TUDLAK ELVISELNI | JIKOOK ✔️

8.

JIMIN

Egy ideig szemezek a fehér plafonnal, majd oldalra nézve találkozik a tekintetem Jungkook aggodó tekintetével. Ő mindenhol ott van? Lejjebb vezetve a tekintetem akaratlanul is észreveszem csupasz kulcscsontját az egész felsőtestével együtt.

– Mit keresel itt? – Csak ennyit vagyok képes kérdezni. Biztosan rosszul lett, hiszen, ahogy elnézem eléggé sok izmot vesztett, régen nincs már abban a formában, mint, amire emlékeztem.

– Lejöttem egy kicsit pihenni – ül le az ágyra a megkérdezésem nélkül közvetlenül mellém. Kezével óvatosan simít rá az arcom vonalára, érintése alatt a receptoraim beindulnak kellemes érzést keltve oda, ahová nyúl. Lehunyom a szemem, nincs erőm jelenleg ellökni magamtól, fennmaradni is kevés van. – Ne aludj el.
– Nem alszom – válaszolok neki sóhajtva egyet -, csak olyan fáradt vagyok!

– Itt vagyok! – tör be szó szerint az ajtón az iskola nővérkéje. Kookie ellép tőlem, és hagyja, hogy ez a nő kínozzon engem. Nem elég, hogy muszáj neki felülnöm arról a kényelmes ágyról, de még a szemembe is egyesével bevilágít és a nyelvemet is lenyomja azzal a kibaszott hosszú pálcikájával, ami leér szinte a torkomig. Esküszöm, a tüdőm majd' kiokádom.

– Készen is volnánk – áll arrébb megmosni a kezét –, ugye, hogy nem is volt olyan vészes? Nagyon kimerültél csöppség, jó lenne, ha te is többet pihennél.

Grimaszolva vissza mosolygok rá. Hát persze, nem volt vészes csak szörnyű, a kettő tényleg nem ugyan az... Meg aztán aludnék én szívesen, csakhogy nem vagyok rá képes; ha sikerül elaludnom, akkor sem tudok kettő-három óránál többet.

– Viszont nekem el kellene ismét sietnem – pillant Jungkookra. – Ne haragudj, hogy megint itt hagylak vele, de próbálok sietni! Pihenjetek addig, és ha megjöttem adok nektek igazolást. És még valami – húzza ki az asztalánál lévő fiókot, kivesz egy gyógyszeres dobozt és átnyújtja Jungkooknak. – Ellenőriznéd, hogy bevesz egyet? – Ő beleegyezően bólint, így a nővérke kissé megnyugodva mer magunkra hagyni egy kis időre.

– Akkor adok egyet – nyom ki egy pirulát a levélből, és egy pohár víz kíséretében idehozza nekem. Mintha ideges lenne, a pohár csak úgy reszket a kezében. Szerintem meg neki van szüksége pihenésre...
Hogy ne legyen ebből is felesleges vita elveszem tőle, és jó fiú módjára beveszem a számba, a nyelvem alá dugva azt. Nincs szükségem ilyen szarokra.

– Hadd nézzem – hajol közelebb hozzám kíváncsian -, nyisd ki a szád!

– Ne anyáskodj felettem!

– Látom a gyógyszert a szádban, Jimin! — rivall rám mérgesen, nem foglalkozva azzal, amit az előbb mondtam. - Nyeld le!

Dühösen elveszem tőle a poharat és lenyelem vele azt a mérget. Undorítóan keserű íze volt! Ezek után megpróbálok felkelni az ágyról mondván, hogy otthon is tudok pihenni, mi több. Ott sokkal kényelmesebb is lenne, azonban, ahogy lelépnék az ágyról a lábam megint rezgő állapotba kerül, ezért inkább vissza huppanok, majd el is dőlök. Próbálok nem foglalkozni vele, hogy minden kilégzésem és belégzésem végig követi egy kíváncsian aggódó szempár. Nehezen megy, ezért megpróbálom eljátszani, hogy alszom. Azonban amíg másnál ez a módszer bevállt volna és mondjuk ilyenkor a másik személy elment volna és nem bámulja, addig őnagysága úgy dönt, hogy bemászik mellém az amúgy sem vastag ágyra.

- Mégis mi a... - nyitom ki a szemem oldalra pillantva. Összeakad a tekintetünk, leheletét érzem az ajkamon, olyan közel van, fülembe tombol a vér, ami talán az arcom színére is kiüthetett. Miért van ilyen közel?