A rocksztár klónok lázadása

1) A szenvedélybeteg nyomozó

- Oberon? Mint az Uránusz holdja? – kérdezte a drogdíler.

Furcsállta legújabb kuncsaftjának keresztnevét.

- Nem. Mint a tündérek királya – helyesbített a nyomozó.

Zajlott az ismerkedés az egyre szaporább délutáni esőzésben, a belváros legzordabb lakótelepének egy eldugott hátsóbejáratánál.

- Tündérek királya?! – értetlenkedett tovább a díler, gúnyos vigyorral, amint átnyújtotta a kis tasak kokaint.

- Ne nézz így! Egy középkori mitológiai alak... – magyarázta az enigmatikus Oberon Woltt, miközben becsúsztatta a cuccot ballonkabátjának belső zsebébe.

Ez lehetett a nyolcvan-nyolc-ezredik alkalma annak, hogy egyértelműsítenie kellett a dolgot. Különös forrásokból kölcsönözni neveket közel sem a legfurább hóbortja volt a szüleinek.

- Anyám, apám amolyan neo-hippik voltak – tette hozzá, mintha ez segíthetett volna.

- Voltak?

- Igen, édesanyámat a megszülésem vitte túlvilágra. Apámat pedig megfojtották egy gitárhúrral, 11 éves koromban.

- Várj, egy gitárhúrral?!

- Ráadásul a sajátjával! Néhány ezer ember szeme láttára – vezette be családi történelmének szomorú bizarrságaiba az új dílerét.

- Állj, állj, állj! Megfojtották egy saját gitárhúrjával, TÖBB EZER EMBER ELŐTT?! Talán valami rocksztár volt?

- Olyasmi. Pontosabban egy kőkorszaki rocksztárt kísérő háttérzenész. Egy 2041-es turnén történt.

- Sosem hallottam az esetről.

- Érthető. Ősi incidens, és már akkoriban is kizárólag a frontemberek halálát tartotta említésre méltónak a média. A leghihetetlenebb része az egésznek, hogy a rekord számú szemtanú ellenére, az elkövető sikeresen megszökött a helyszínről, személyleíráspedig sosem lett. A mai napig rejtély az identitása és holléte.

- Hát, haver, a hihetetlen tényleg jó szó a történetedre. Csak kamuzol, ugye?

- Bárcsak úgy lenne! Nagy zűrzavar előzte meg, és főleg követte a szörnytettet a színpadon. Túl gyorsan és kaotikusan történt minden... De erről majd talán máskor. Váltottunk nevet meg számot; léptem. Találkozunk még, rövidesen.

- Ebben biztos vagyok – köszönt el a kábszer árus.

Kissé szokatlanok voltak a konkrét tartalmai ezen szóváltásnak. De maga a tény, hogy egy nyomozó kokaint vásárol, személyes használatra, ráadásulvalódi nevén bemutatkozva, az hétköznapinak számított errefelé, manapság:

Noissap Metropolisz – a tiltott élvezetek és örökké borús időjárás városa – sosem volt éppen ennyire sötét, erkölcstelen és őrült, mint idén, 2069-ben.

Ezekben az időkben, a világ ezen rideg zugában, a keménydrogokra nagyjából annyi figyelmet fordított a rendvédelem, mint a málnás cukorkákra. (Hacsak nem éppen az ő embereik szívták, lőtték.)

A rekreációs droghasználat volt a rendőrség legalacsonyabb prioritása. Bűn folyt bőven, pirkadattól szürkületig, az utolsó sikátortól a királyi lakosztályokig. Noissap a szervezetbűnözés melegágya és a hedonizmus Mekkája volt.

A tudatmódosítok körüli alvilági tevékenységek nemcsak a fontosabb tennivalóik miatt hagyták hidegen a hatóságokat, hanem mert alapból egyre veszélytelenebb volt az egész.