✨Tökéletes Élet/ Csak Nem Az Enyém✨

17.

Másnap:

Féltem ettől a napból egy kicsit, mégis az utolsó előtti.

Finn nem keresett, bár miért is tette volna egy magamfajta lány neki nem jelent semmit. Maximum egy éjszakát, amit én soha az életben nem adtam volna meg neki.

-Fent vagy már Zoe? - jött be Chlo az ajtón. - Valaki keres téged! - kacsintott rám.

Finn? Talán visszajött miattam? A szemeim kipattantak és kerestem valami ruhát, amiben elémerészkedhetek. Ne gondolja senki túl, egy igazi kis túra gatya, na meg egy felső, amin a tábor logója volt feltüntetve.

A kilincsre tettem az ujjaimat, de ami fogadott meglepett..
Malcolm ült az asztalnál és az ujjaival dobolt. Hát mit ne mondjak kicsit lelombozódtam, de próbáltam nem kimutatni.

-Oh szia Malcolm, mi járatban? - tettem fel a kérdést, amitől kicsit hülyének éreztem magamat.

-Jó reggelt.. Um.. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valamerre ketten sétálni. - azt a ketten szót ki kellett emelnie, az biztos, de még így sem hittem a fülemnek. - Persze csak ha benne vagy, nem szeretnék tolakodó lenni.

-Mindenképpen! - vettem elő a leghamisabb mosolyom. Pár percig szótlanul álltunk egymással szemben, mikor szólásra nyitotta a száját, de megelőztem. - Oh, hogy te most gondoltad! - esett le - Pár perc és mehetünk.

Visszamentem a szobába, de nem éreztem azt, hogy akármennyire is ruhát kellene cserélnem, vagy valamit is átalakítani magamon. A hajamat egy kicsit kifésültem - mégse nézzen már olyan trehánynak - majd felvettem egy baseball sapkát, meg cipőt, egy kis naptejet, aztán jöjjön aminek jönnie kell...

                         

                                ***

Malcolm-mal elhagytuk a házakat jelölő táblákat is, egy kis tó felé tartottunk.

Kis idő után megéreztem, ahogyan az ujjait az enyékkel összekulcsolja. Kedveltem a mellettem álló fiút, de nem szerettem! - És igazság szerint az sem tudom igazán, hogy milyen mikor szeretek valakit. Ha ezt a szót egyszer- kétszer kiejtettem a számon, az már csodának számított. -
Kedves volt Malcolm közeledése, és képtelen voltam visszautasítani. Annyira megbántanám szegényt.

Elgondolkoztam.

Lehet, hogy meg kellene vele próbálnom, hiszen lassan 16 éves leszek, és idővel biztos jobban megkedvelem, igaz? Tehát engedtem az ujjai közeledésének és én is hozzákulcsoltam a kezemet. Ránéztem az arcára, amin egy csodálatos mosoly ült.

-Szerettem volna kérdezni valamit, csak nem tudtam, mikor jön el a tökéletes alkalom erre. - fordult felém egész testével a fiú.

Sejtettem mit szeretne, és el is döntöttem magamban a választ, amit a sétánk óta tervezek.

-Persze, hallgatlak. - varázsoltam az arcomra egy aranyos mosolyt. Kicsit azért izgultam, bár ilyenkor ki nem tenné, igaz?

-Figyelj.. Amióta összekoccantunk az első napokon, én már akkor tudtam, hogy számomra igazán különleges emberrel találkoztam. És ahogyan a napok teltek.. Igazán gyorsan - nevette el magát zavarában, ami akkor ott nagyon édesen állt neki - egyre jobban.. hát megkedveltelek!