A harminckettes elítélt

Egy szelet franciakenyér

Nem történt olyan régen. Kezdhetném úgy is, hogy „az a nap, más volt, mint a többi", hogy „azon a titokzatos őszi délutánon" vagy idebiggyeszthetném a többi frappáns közhelyet, jó lenne. Az az igazság, hogy London lakosainak egy ritka unalmas délután volt, csupán azért kell róla említést tennem, mert szükséges ahhoz, hogy megértsük az akkori angol polgárok gondolkodásmódját. Ráadásul nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy minden pontosan így esett meg, de élénken emlékszem a forgalmas utca zajára, Mr. Aldrige mormogására a boltban, és a pékségből áradó ellenállhatatlan illatra...

Az őszi napsütésben egy gyermek szaladt át a Woodbridge Roadon. Egyik kezét nadrágja – egy régi, szakadt, rojtokkal teli farmer – zsebébe dugta, a másikkal egy hosszú franciakenyeret fogott a hóna alatt. Sietős léptekkel haladt a többi járókelő közt, szeme idegesen hol balra, hol jobbra vándorolt, mígnem, megunva a játékot, újra szaladni kezdett. Ügyesen futott, semmi perc alatt elérte az utcasarkot, majd ott a falhoz lapulva, lihegve megállt, fejével a forgalmas utca felé kukkantgatott. Észre sem vette a tőle jobbra lévő ajándéküzletet és vele együtt a bolt mellett álló, magas, karcsú hölgyet.

- ...igen, köszönöm, viszlát! – szólt hátra a fiatal nő Mr. Aldrige-nek, majd megtorpant, amint észrevette a falnál álldogáló kis alakot.

Mielőtt azonban kimérten megérdeklődhette volna, hogy az efféle pórnép mit keres a Harrison's, a környék legdrágább üzlete mellett, az utcasarkon két egyenruhás alak fordult be.

– Elnézést a kellemetlenségért, kisasszony – szólt a rangidős tiszt, miközben egy gyors mozdulattal, karjával könnyedén elkapta a gyermeket. – Sajnos manapság túl sok ilyet kell rendre intenünk. – Azzal megkísérelte kihúzni a kisfiú markából a friss, ropogós kenyeret.

– Engedjen el! Kérem... – kapálódzott a kis tolvaj, és vékony lábaival megpróbálta fogva tartóját sípcsonton rúgni.

– Szólítson asszonyomnak, férjnél vagyok – válaszolta a fiatal nő egy biccentés kíséretében, a fiúcskát figyelmen kívül hagyva. – Nem történt semmi, uram.

A férfi enyhén meghajolt, majd talárja egyik rejtett zugából előhúzta a pálcáját. Ezután halkan mormogott valamit, aztán hirtelen egy zöld villanás...

A gyermek elterült a földön, kezéből a kenyér kigurult, le a járdáról, az út közepére. A két egyenruhás alak felemelte a merev, kis testet, s visszafordult vele, mit sem törődve az immáron piszkos étellel. A fiatal hölgy pedig, noha öltözete makulátlanul tündökölt tovább, leporolta a ruháját, és táskáját vállára téve átkelt az úton – és közben nem felejtett el rátaposni a kenyérre.

A járókelők közül senki sem állt meg bámészkodni, és senki sem rémült meg vagy kapott sokkot a lejátszódó események hatására. Csak az utca másik oldalán rohant végig reszketve egy alacsony nő, zokogva kísérte a két tisztet, de egy lélek sem csatlakozott hozzá. London utcáit nyugodt, tisztes polgárok rótták, akik a törvényt mindenek elé helyezték, és az efféle érzelemkitöréseket mellőzték. Hiszen hogy is sírhatnának olyan emberek, akiknek elfogyott az összes könnye.

Az utat átszelő fiatal hölgy – azaz asszony – néhány éve még kegyetlennek tartotta volna ezt a világot. Néhány éve, mikor még egy esszé tetejére azt firkantotta fel, hogy H. J. Granger, akkor még nem látta a törvények mögött rejlő igazságot, amikor még gyermekfejjel ostobán azt gondolta, létezik olyan, hogy jó. Azt, hogy mégis sikerült megvilágosodnia, hogy végre kilépett az álomvilágból, csak egy embernek köszönhette: a férjének. Ha ő nem ajánlja fel a házasságot, ha nem húzza ki abból a mocsárból, amibe állt, akkor most őt vitték volna a kisfiú helyett. Sírig tartó hálával tartozott párjának, a táskájában lapuló apró ajándék ezt a hálát próbálta igazolni.

Hogy honnan tudom mindezt? Én voltam az a nő.

A Sellick Streeten laktunk, egy csendes, ám gyönyörű kis mellékutcában. A ház pontosan úgy festett, mint hat másik társa mellette: fehér falak, fekete cseréptető, fekete fakerítéssel. Az ajándékvásárlás után is ide tartottam, táskám egy drága, szürke kalapot rejtett, pont a Neki megfelelőt. Emlékszem a boldogságra, ami akkor elöntött, hisz...

Elégedettség. Igen, ezt éreztem, elégedettséget, semmi köze nem volt a boldogsághoz.

...hisz megtaláltam, amit kerestem.

– Jó reggelt, lányom – lépett a hallba rögtön, ahogy megérkeztem, egy alacsony, testes, de jól öltözött hölgy.

– Anyám – szóltam meghajolva.

Az emberek mindig mindenki előtt meghajoltak.

Mrs. Sunlake-et, az alacsony hölgyet, jómódú özvegynek tartották, akiről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy az édesanyám volt. Tulajdonképpen semmiféle rokonság nem kötött minket össze, az „anya és lánya" cím csak papíron létezett. A férjem szükségesnek tartotta, hogy az új életemben új szülőt is válasszak – ahogy ő mondta, így biztosítva az erkölcsi hátteret.

– Kérlek, nézd át a férjed szobáját, már megint káosz uralkodik benne – sóhajtotta a csupán pár éve kreált anyám.

És engedelmeskedtem, óvatosan levettem a cipőm, a fogasra akasztottam köpenyem, és mosolyogva indultam a dolgozószoba felé.

Egyszóval akkori énem számára semmiféle rendkívüli nem történt, aznap is vásároltam, főztem, takarítottam, olvastam, és elláttam ügyészbeli kötelességeimet. Viszont, ha úgy vesszük, minden nap egy kicsit különbözik a többitől, még az angol polgárok számára is, nem volt ez másként akkor sem. A különös dolog főszerepét aznap a férjem notesze töltötte be.

Pontosabban a noteszébe lejegyzett szavak: harminckettes számú elítélt. Pirossal, kétszer aláhúzva.

Persze rögtön becsuktam az asztalon heverő jegyzetfüzetet, majd gondolatban megróttam magam, amiért hirtelen feltört bennem a kíváncsiság. Gondosan elrendeztem a többi iratot is, és már épp készültem volna a noteszt is a helyére tenni, mikor az hirtelen kicsúszott a kezemből, és a földre pottyant. A lapjai szétterültek a kőpadlón, és még az elfüggönyözött ablak mellett is kiolvasható volt, hogy mindegyiken ezek a szavak virítottak vörös betűkkel: harminckettes számú elítélt. Kétszer aláhúzva.

Ostobaság lenne azt állítani, abban a pillanatban tudtam, hogy a kíváncsiság szelencéje felnyílt. Még küzdöttem, remegő kézzel hajtottam ismét össze a noteszt, idegesen igazgattam tökéletes kontyom. Miután végeztem, utam rögtön a merengőmhöz vezetett – az efféle bűnös gondolatokat azonnal lecsapoltam a bűvös szerkezetbe, így sosem adódott okom szégyenkezni.

Mire a férjem hazajött, látszólag teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott voltam, jókedvűen invitáltam be az étkezőbe. Ám bármennyire is élethűen sikerült mosolyt produkálnom, legbelül úgy gondoltam, hogy éjjel a vörös betűs szavak ott cikáznak majd a szemem előtt, és jó darabig – ki tudja, meddig – nem hagynak majd aludni. De tévedtem, a történtek ellenére hamar álom jött a szememre.

És álmomban egy ismeretlen, mégis ismerős helyen reggeliztem, körbe az asztalnál csupa ismerős ember integetett felém.

Az asztalfőnél egy kisfiú ült, aki mosolyogva nyújtotta felém a kenyereskosarat – és én elvettem belőle egy szelet franciakenyeret.