A harminckettes elítélt

Üzenet Draco Malfoytól Draco Malfoynak

Annak ellenére, hogy kimerült és belül összetört voltam, kezdtem érezni azt a bizonyos bizsergést, ami legutoljára roxforti éveim alatt kerített hatalmába. Elég banálisan hangozhat, de pontosan úgy éreztem magam, mint amikor Harry, Ron és én megint egy szabályt készültünk megszegni, hogy aztán újabb kalandokba keveredjünk...

Ha azt akartam, hogy férjem ne szerezzen tudomást a kis kitérőmről, mindenképpen vissza kellett juttatnom a mappát eredeti helyére. Ezzel azonban két gondom is adódott: az, hogy egyáltalán hogyan tegyem, és maga Seaver, aki valószínűleg gyanút fogott volna, ha immáron másodszor is ezzel az irattal kapcsolatban keresem meg.

Mindennek tetejébe természetesen szándékomban állt a további kis privát üzenetekről tudni. Emlékszem, egyszerre ijesztő és csodálatos volt, ahogy kiutat kerestem, ahogy miután mindent végiggondoltam, s rájöttem a megoldásra... Kiötöltem a lehető legkézenfekvőbb tervet, amelynek segítségével ez az egész titokban maradhat, mégis tudjak minden egyes levélkéről.

Körülbelül egy héttel az után, hogy a mappa hozzám került, futottam össze Draco Malfoyjal.

Miután a tervben minden részlet a helyére került, és vagy hatszor átrágtam magam minden lépésen, napokon át álruhát öltve osontam ki a Rhys Winchcombe könyvtár elé. Koldusként fametszeteket árultam, olyan kis képeket, amelyek üregesek voltak. Darabjáért mindössze két knútot kértem, egyszóval a lehető legártatlanabb ember voltam azon a környéken. És ahogy már mondtam, így ment ez vagy hat napig, míg a hetediken végre megláttam őt, akit addig kerestem.

Való igaz, ha nem tudtam volna, hogy Draco Malfoy erre fog járni, magam sem ismertem volna meg. Az illető görbe háttal közeledett a bejárathoz, széles vállát most beesetten tartotta, keskeny karimájú, barna kalapja alól fekete, kócos tincsek kandikáltak ki, és az arca... az arcán egy épp felületet nem lehetett fellelni, annyi sebhely borította. Még nekem is első pillantásra a fiatal Rémszem jutott eszembe.

Mindezek ellenére öltözete úrias volt, így az emberek csak a háta mögött mertek néha-néha összesúgni, és az ábrázatára célzásokat tenni. Hogy akkor mégis hogy ismertem meg?
Mondhatnám, hogy az az acélszürke tekintet, azok a kegyetlen szemek idézték fel bennem a rég látott arcot... ami nemcsak, hogy hazugság volna, hanem még hülyeség is.

Csupán azért tudtam, kicsoda, mert kezében könyveket tartott, és valamiféle véletlen csoda folytán a legfelsőn megpillantottam a Malfoy családi címert.

– Kérem, uram vegyen egyet. Kérem, csupán három knút darabja. – Azzal szinte térden állva nyújtottam felé az egyik fametszetet.

– Hagyjon békén – lökte el ingerülten a kezem. – Ingyenélő!

Ha lekevert volna egy pofont, az is teljességgel megszokott utcai közjáték lett volna, ráadásul senki sem figyelt volna fel ránk, mert az illetlenségnek tudták be.

– De uram, ez a harminckettedik darab, nagyon különleges – győzködtem tovább sokatmondó mosollyal az arcomon.

Vette a lapot. A kezembe nyomta a pénzt, és szó nélkül sarkon fordult, ami meg kell, hogy mondjam, hiba volt tőle. Csakúgy, mint régen, ismét elhamarkodottan cselekedett, a járókelőknek az már szemet szúrt, hogy egy koldus megakadályozhatja, hogy egy úr belépjen a könyvtárba. Mielőtt azonban a tömeg feljelentett volna ezért a felháborító tettért, összekaptam a holmimat, és eltűntem az utca forgatagában.

Megint rendkívül elégedett voltam magammal. A tervem tökéletesen működött, egyetlen egy gubancot sem leltem benne, bár tudtam, még a legkockázatosabb lépés hátra van: Perselus. Ahhoz, hogy nyomon tudjam követni a levelezésüket, mindkettőjüket át kellett, hogy verjem. Perselusnak válaszolnom kellett, mint Draco Malfoy, aki megtalálta Seavernél a dossziét, Malfoynak pedig üzennem kellett, mint Perselus, hogy más postaládát fogunk használni. No de mégis, hogyan?