A harminckettes elítélt

Az agyagbaba története - a díszítés

Miután kiálltam a próbáját, ami csupán egy volt a sok közül, nászútra vitt. Ugyan senki nem kérdezte, miért vártunk egy évet az utazással, ő természetesen a munkájára fogta a dolgot. Papíron valóban nászútként lett megnevezve, de ez korántsem takarta azt, ami akkor történt...

Eleinte nehezemre esett a férjemet tegezni valamint a keresztnevén szólítani. Gyakran vétettem apró nyelvbotlásokat, ezekért általában meg is kaptam a büntetésemet. Igazán az ilyenkor szemében lakozó elégedetlenség volt az, ami ösztökélt a tökéletességre. Minden egyes hiba után jobban igyekeztem a szabályait betartani, s egyre többször használtam a merengőmet. Így nem csupán megóvhattam magam attól, hogy Perselus bugyuta dolgokat meglásson a fejemben, hanem már napi rutinná vált megszabadulni minden egyes gondolattól, ami ostoba érzelmeknek adott otthont. Egyre inkább elöntött egy jóleső érzés, miután lecsapoltam egy-egy nem kívánatos emléket, bár a történtek tudata megmaradt, nem társult hozzá fájdalom.

Nem csak emlékeket csapoltam le. A lelkemet is, szépen lassan, apró kis darabokban.

– Hatkor találkozunk a hallban, strapabíró cipőt vegyél fel – hangzott parancsa a szobánkban.

A helyiségre, ahol vendégeskedtünk, a „szoba" kifejezés csak nagy jóindulattal volt vonható, szürke falaival, egyszerű, csupasz bútorzatával sokkal inkább emlékeztetett egy börtön cellájára. Később elmondta, hogy egykor valóban az is volt, valamikor másodosztályú zárkaként szolgált a várpalota egykori ura számára. Eleinte nem is sejtettem, miért Cloud Fortra hozott, de azzal kezdettől fogva tisztában voltam, nem a mézes heteinket fogjuk bepótolni.

A kastély, amely anno égbe emelkedő tornyairól kapta a nevét, akkoriban már a felsőbb hatalom szimbólumává vált. Csak kivételes rabok tartózkodtak nyirkos, rideg falai közt, kilétüket, mint ahogy az egész épületet, rejtély vette körbe, és a köznyelvben legendák után legendák születtek az ott lejátszódó eseményekről. Nem nagyon akadt olyasvalaki, aki ne hallott volna valamiféle rémisztő szóbeszédet Cloud Fortról, és gyakran emlegették a pokol szinonimájaként. Természetesen Perselus számára nem létezett ez ügyben misztikum, szabadon jöhetett és távozhatott a kastélyból. És akkor úgy döntött, nekem is jobban meg kell ismernem a helyet.

Tudom, ma már Cloud Fort egy egyfajta múzeum, egy szórakozási lehetőség az üresfejű látogatók számára. Ironikus, ahogy körsétát járhatunk azon a talajon, amelyen annyi vér folyt, ahogy egy táblát elolvasva azt hisszük, megtudtunk mindent az akkori időkről. Ha azonban egy csendesebb részére megyünk, és nagyon fülelünk, hallani lehet a múltból áramló sikításokat...

Megremegtem a tudattól, hogy ellenálló lábbelit kellett húznom, ám persze engedelmeskedtem. Jóval a megbeszélt időpont előtt már a hallban vártam, a pontosság is egyike volt azoknak az erényeknek, amikre az emberek túlzott figyelmet fordítottak. Rajtam kívül csupán néhány egyenruhás tiszt tartózkodott az előtérben, kifürkészhetetlen arckifejezéssel álltak őrt a kandalló köré rendezett, üres bőrfotelek mellett. Vajon azért strázsáltak, hogy az embereket kint tartsák, vagy, hogy bent rekesszék őket? Máig nem tudom a választ.

– Azért felvehettél volna valamit, ami egy kissé megmozgatja a fantáziámat – szólalt meg pontban hatkor, halkan, gúnyosan Perselus, miközben a tisztek mélyen meghajoltak –, elvégre nászúton vagyunk.

Egyszerű pólót és farmert viseltem bakanccsal, ami valóban nem a legelegánsabb öltözéknek számított, mivel azt feltételeztem, túrázni fogunk. Viszont tisztában voltam vele, hogy bárminemű ellenérv csak a helyzetemet súlyosbítaná, és ráharaptam a nyelvemre, hogy ne kezdjek el vitatkozni. A vér íze segített, hogy nyugodtan reagáljak.