A harminckettes elítélt

A sólyom éneke

Egy csarnokról álmodtam, a mennyezeten elbűvölt égbolt terült el, és gyertyák hada táncot járt a csillagok között. Hosszú asztaloknál varázsló- és boszorkánypalánták zsibongtak, azt hiszem, én is köztük voltam. Az a részlet még meg van, hogy messze, a távolban egy fekete szempárt fedezek fel, aztán a kép szertefoszlik. Fogalmam sem volt, meddig lehettem eszméletlen, de a nap még mindig szakadatlanul sütött, mikor újra kinyitottam a szemeimet...

A szoba közepén, a kanapén feküdtem, tarkóm alatt gyapjas párnát éreztem, az ujjaim viszkettek a pálcám hiányától. A fejem tompán lüktetett, de a fájdalmat elviselhetőnek tartottam, nem is törődtem vele. Egyedül a harminckettes elítélt foglalkoztatott, és a gondolat, hogy megszökhetett előlem.

Feleslegesen aggódtam, az első dolog, amit megpillantottam, a szemközti fotelben ülő alak volt. Egy minutumra elakadt a lélegzetem, a férfi sötétkék köntösben, kényelmesen hátradőlve, keresztbe vetett lábbal vizslatta a kezében lévő varázspálcámat, frissen mosott, fekete tincsei a vállát súrolták. Immáron a férjemhez viszonyítva mindenfajta különbség nélkül létezett ebben a világban, és akkor hirtelen nem tudtam, a harminckettes elítéltet szemlélem, vagy talán Perselus Pitont.

– Sárkányszívizomhúrja, ébenfa. Tudtommal régen égert használtál. – A férfi szája sarka gúnyos mosolyra húzódott, egy árulkodó arckifejezésre, és én megkönnyebbülve konstatáltam, hogy még mindig a fegyenc társaságát élvezem. – Nem csoda, hogy ilyen könnyen engedelmeskedett nekem, ez meglehetősen hasonlít az én pálcámhoz.

– Tévedés, Perselus Pitonéhoz – javítottam ki rögtön, és óvatosan felültem.

Az idegent szórakoztatta a riposztom, hosszú ujjai kecsesen szántották végig a pálca felszínét.

– Én vagyok Perselus Piton.

– A férjem Perselus Piton.

– Úgy van.

Meghökkentett a válasza, s nem tudtam leplezni zavaromat, ahogy fekete szemei engem mustráltak. Hogy lehetne a kettő egy és ugyanaz? Összevont szemöldököm és vádló tekintetem kisvártatva szóra bírták.

– Á, igen – duruzsolta bársonyos hangon, és a varázspálcámat a köntösébe rejtette. – Magyarázatot ígértem, nemde? Az okostojás Granger, ki nem állhatja, ha valamit nem ért. Felfordulhat a világ, van, ami mit sem változik.

– Ne merészelj így hívni! – keltem ki magamból hirtelen, mire ő a jobb szemöldökét felhúzta. – Én Mrs. Piton vagyok – mondtam határozottan, büszkén, felemelt fővel.

Kuncogott. Bizonyára mulattatta, hogy nem a csúfos jelzőn kaptam fel a vizet, hanem a leánykori nevem hallatán.

– Hm, valóban, hibáztam, jobban tanulmányozva egészen más vagy. Talán nekem kéne a kiléted felől érdeklődnöm. – Megbotránkozásomat látva halkan tovább nevetett. – Ó, ez már nincs ínyedre, mi? Ne mérgelődj, hadd élvezzem ki, hogy egyszer végre egy másik ember képét látom, nem a sajátomat.

Derűsen előredőlt a karosszékben, így jobb könyökét a térdén, állát a tenyerében nyugtatva feje egy magasságba került az enyémmel, és én ösztönösen közelebb húzódtam hozzá. Nem tehettem róla, annyira hasonlított a férjemre, mégis egyszerre egészen más volt. Tenyereimet a karfára helyezve én is előrehajoltam. Úgy festettünk, mintha titkok sugdolózásába akartunk volna kezdeni, holott senki sem volt tanúja beszélgetésünknek.

– A történet régen kezdődik, egy másik világban – súgta, haja az arcába hullott, és vissza kellett fognom magam, hogy ne söpörjem félre a tincseket. – Pontosabban, tíz évvel ezelőtt, mikor még létezett olyan, hogy Roxfort, hogy Mágiaügyi Minisztérium, mikor az emberek még bele tudtak nézni a tükörbe, mikor még tudtuk, mi az erkölcs valódi jelentése... Emlékszel azokra az időkre, Hermione? Egyáltalán még ott benn, valahol mélyen, még ott van Hermione?