A harminckettes elítélt

Az agyagbaba története - a formázás

Mr. és Mrs. Piton házassága korántsem volt rendkívülinek mondható, amikor a pár beköltözött Sellick Streeti lakásukba, mindenki azt a következtetést vonta le, hogy csendes, udvarias és befolyásos emberekkel van dolguk. Sőt, annyira jól beleilletettek London környezetébe, hogy az első héten rögtön négy meghívást is kaptak előkelő körökbe.

– Kaptak? Miért beszél most úgy, mintha nem Önről lenne szó?

Néha nem tudom eldönteni, magamról mesélek-e, mikor ezekről az időkről beszélek. Ám legyen, kaptunk. Persze el is mentünk rájuk.

– Mit szokás ilyenkor felvenni? – kérdeztem az első alkalomkor, mikor egy ilyen összejövetelre készültünk.

A legtöbb férj ilyenkor megőrül, és valami olyasmit mond, hogy „neked minden jól áll, drágám", de mi friss házasok voltunk. Ez annyit jelentett, hogy ő még nem volt kellőképp türelemmel irántam, én pedig a házasságunkon alapuló megtanulandó szabálykönyv elején tartottam.

Úgy éreztem, az egyik felem meghalt. Az életet választottam, míg, akiket szerettem, és akikkel törődtem a halált, ráadásul griffendéles létemre élni akartam. Máig nem tudom, vajon gyávaság volt-e tőlem ezt az utat választanom. Hiszen jóval nehezebbnek tűnt bejárni, mint azt a rövidke másodpercet átélni, amíg egy zöld fény eltalál. Egy pillanatnyi szenvedés helyett az évekig tartó kínt választottam...

– Tehát kínozta Önt?

– Inkább én gyötörtem saját magam. Büntetés gyanánt, az életben maradásért. De a kezdetekre visszatérve...

Az volt a szerencsém, hogy a bizonytalan, még alakuló új Hermionéhoz egy bizonytalan, még alakuló főváros párosult, ahol csak Perselus-féle emberek tudták, mi, hogy és mikor fog történni. A férjem tisztában volt lelkiállapotom labilisságával, és előre eltervezett mindent: hónapokig nem dolgoztam, mert nem mozdulhattam ki a házból. Bent mindent az ellenőrzése alatt tartott, gondosan ügyelt rá, hogy semmiféle öngyilkossági kísérletet ne hajthassak végre, és igen, akkor kaptam tőle a merengőmet is, amely segítségként szolgált a rossz gondolatok ellen.

– Ne aggódjon, drágám, már kikészítettem Önnek a dísztalárt, amit viselni fog.

Eleinte mindig így beszélt velem: nem kért vagy kérdezett, egyenesen kijelentett dolgokat. És itt nem csak holmi ostoba ruhadarabokra gondolok, ha fájt a fejem, és ő észrevette rajtam, csak közölte, hogy tökéletesen egészségesen és jól érzem magam.

Azelőtt soha nem tudtam, milyen az, ha az embert teljes egészében, lelke egyetlen zugát sem nélkülözve irányítják. Ő megmutatta nekem, és kezdetben rabszolgaként éreztem magam, de később megtetszett ez a fajta játék. Nem is tudom, mi ragadott meg benne, talán az, hogy teljes egészében megszüntette a lelkiismeretem, cselekedeteimért már nem én voltam a felelős. A pokolba, még a gondolataimat is száműzhettem, tiszta voltam, teljesen tiszta, egy halványszürke foltot sem lehetett bennem találni... igazából semmit sem lehetett bennem találni. Egyáltalán nem voltak lázadó korszakaim. A legtöbb ember azt hinné, minden erőmmel küzdöttem ellene, sőt, talán, hogy az életére törtem.

De már kezdtem üreges lenni. Agyagbabává válni.

– Mit kell majd ott tennem? – fordultam hozzá ismét, mikor az öltözködéssel már elkészültem.

– Némi bájcsevej, vacsora, aztán tánc. Ahogy megbeszéltük, csak pozitív dolgokat mondjon, ha hazudik, csak olyat, aminek az ellenkezője nem bizonyítható. Ha igazat szól, csak olyat, aminek az ellenkezője értelmetlen vagy kizárható. Ha szóba kerül olyasmi, amiről nem tud semmit, hallgat, és témát vált.