A harminckettes elítélt

A harmincperces lázadás

– Nem folytatja?

– Elmerengtem? Nem csoda, ez a rész talán a legnehezebb.

– Tartsunk szünetet?

– Ne, nem szabad. Nem lesz erőm még egyszer belekezdeni. Ne higgye, hogy alszom, ha lehunyom a szemem, tisztán magam előtt látom a kunyhót, szikár alakját, érzem a frissen főtt tea illatát...

A mellkasán feküdtem, mellettünk két bögre gőzölgött, az ujjai a hajamba túrtak. A nap időközben lebukott a fák mögött, a helyiséget a kandalló vonta narancssárga fénybe, lángjai harcoltak a kintről beszivárgó, hűvös széllel. Hallottam, ahogy fülem alatt a szíve dobog, bizonyítékként szolgált, hogy valóban létezett, valóban mellettem volt.

– Nemsokára ide ér – törte meg Ő a csendet.

A szél mintha erőre kapott volna, nyughatatlanul süvített be a küszöb alatt, a tűz meg-megbicsaklott küzdelmében.

– Elindulhatunk – javasoltam. – Továbbállhatnánk, elmehetnénk a tengerpartra, vagy egy másik országba...

Bármit megtettem volna, hogy el ne veszítsem azt a csöppnyi gyönyört, ami oly sok idő után megtalált. Még akkor is, ha délibáb volt.

Keze a vállam köré fonódott, és én elhallgattam. Nem kellett szavakba öntenie a válaszát, tudtam, bárhová is menekülnénk, megtalálnának. Pontosabban, a férjem másik része megtalálna. Arról nem is beszélve, hogy állításuk szerint ennek az egésznek két nap elteltével vége szakad. Holnapután nem lesz ki elől, de nem is lesz kivel megszöknöm. Enyhén megszorította karomat, és engem váratlanul a sírás kezdett kerülgetni.

– Tennünk kell valamit – jelentettem ki néhány perccel később. – Nem csak Piton ellen.

A fejemben logikusnak tűnt a vezetéknevét használni. Egy jól körülrajzolt falat vont kettejük közé, egy éles határt, olyat, amelyet a varázslatnak sok évvel ezelőtt nem sikerült. A gondolataimban megszületett Perselus, a meggyötört, fogva tartott elítélt, és Piton, a férjem, aki minden szenvedéseink okozójává vált. Az angyal és a sátán. És én, Hermione Granger, többé már nem vergődtem az ördög markában.

Az angyal, netán az elképzeléseimet megérezve, szólni akart, de aztán meggondolta magát. A kandalló tüze kialudt.

– Kell lennie valami megoldásnak! – felpattantam az ágyról, sietve magamra terítettem a talárom. – Nem csak az átokra gondolok, hanem a vezetőségre, a rendszerre, az emberekre, mindenre... Mindenre!

Mintha évek óta tartó kómából ébredtem volna fel. Egyszerre hihetetlen energia járta át a testem, cselekvésre készen bizseregtem a fejem búbjától a talpamig. A fogaskerekek élénken kattogtak a fejemben, ahogy tervek szövődtek egymás hegyén-hátán.

Az agyagbaba eltört, és előbújt a harcos, a bátor, az egykori griffendéles.

A kezem ökölbe szorult.

Az agyagbaba eltört, és mögötte ott leledzett a bosszú vérszomjas ábrázata.

Perselus nesztelenül figyelte a kitörésem. Megragadtam a pálcámat, és védővarázslatok seregét kántáltam a kunyhó falai felé. Jókora kört vontam a faház belsejébe, az izzó, vörös vonalak felhevítették a levegőt, a mágia sistergett körülöttünk. Elképesztő erőt éreztem a zsigereimben, és fejem fölött újabb ívet rajzolva a varázspálcámmal kint a semmiből tűz lobbant fel. A lángok követték a mozdulataimat, és csakhamar megszakítatlan határvonallá alakultak az erdei házikó körül, majd megnőttek, egyre csak nőttek, míg több méteres fallá olvadtak. A tűz nyelvei a lombok horizontja fölé csaptak, vöröseslilára festették felettük az égboltot. A búvóhelyünk immáron kilométerekről is látható fényoszloppá vált, egy gigászi jellé, mely azt hirdette: gyere, ha mersz.