A harminckettes elítélt

Az agyagbaba története - a kiforrás

– Hány éve telt el a két incidens közt? Mármint a házasságuk kezdete és a titokzatos harminckettes között?

– Tíz.

– Tíz év? Tíz évig voltak házasok és odáig jutottak el, hogy...?

Nem olyan egyszerű dolog ez, mint gondolja. Hosszú idő, míg az embernek sikerül teljesen kivetkőznie önmagából és egy másik lénnyé alakulnia. Averyék estéje után még jócskán volt mit tanulnom tőle...

Miután munkát találtam, egészen nyugodt szakasz következett a házasságunkban. Mivel Perselus úgy látta, egy tisztességes feleségnek mindenhol helyt kell állnia, nem bérelt fel manókat, hanem mind a hivatalban, mind otthon dolgozni kezdtem. A férjem elég változó időközönként járt haza, volt, hogy az egész napot a házban töltötte, máskor egy hétig nem is láttam. Akárhogy is történt, mindig gondoskodott róla, kellően féljek attól, hogy betoppan. Bár vett nekem különböző ruhákat és ékszereket, amikért más nők – és más körülmények között talán én is – megőrültek volna, de mindig figyelmeztetett, hogy ezek csak szükséges holmik, nem ajándékok. Úgy vélem, fontosnak tartotta, hogy tisztában legyek vele, ő sosem fog nekem kedveskedni.

– Van egy meglepetésem a maga számára – mondta egy nap, mikor belépett az ajtón, és házasságunk ideje alatt először láttam jókedvűnek. – Hadd mutassam be Önnek Mrs. Sunlake-et!

Az illetőn, aki épp abban a pillanatban lett az újdonsült anyajelölt, már akkor is volt pár felesleges kiló, de vagyoni helyzete még korán sem állt olyan jól, mint anyai szerepe után. Két perccel találkozásunk után már tudtam mi a kedvenc fagylaltja, mivelhogy özvegy létére igencsak fesztelenül tudott csevegni.

– Hogy érti azt, hogy ez a nő örökbefogadott? – kérdeztem halkan mikor végre sikerült félrevonnom Perselust. – Miért nem mondta, hogy új szülőt kell választanom?

Hiába töltöttem akkor már majdnem egy évet vele, a gondolat, hogy a régi, már a föld alatt heverő családomat meg kell tagadnom, felháborított. Láttam, férjem szemében abban pillanatban a sok hónapnyi kiváló magaviselet eltűnt, azonban nem tudtam magamon uralkodni. A szüleim emléke kifogyhatatlan szénként táplálta a tüzet, ami a fejemben dúlt, és kegyetlenül pusztította a nyugalmamat – olyannyira, hogy meg is ragadtam Perselus karját.

– Semmi joga nincs hozzá! – nyögtem elfojtott hangon. – Ezt mindenképpen meg kellett volna velem beszélnie!

– Egy új szülő... – szólt zavartalanul, és könnyűszerrel lefejtette magáról az ujjaimat. – ...biztosítja magának az erkölcsi hátteret. Azt, hogy soha többé semmiféle Avery-féle barom ne próbálja majd Önt bemocskolni. Ha lemond a szánalmas muglifamiliájáról, akkor akadály nélkül törhet előre tovább.

Szánalmas. Így jellemezte azokat, akik annak ellenére, hogy nem rendelkeztek varázserővel, felléptek a Sötét Nagyúr ellen. És valóban, akkor az én szememben is hasonlóan tűntek fel: két apró ember, használhatatlan fegyverekkel egy hasztalan küzdelemben.

Képtelen voltam értelmesen visszavágni neki, hisz az egész viselkedésem ellentmondásos volt – hozzámentem ahhoz az emberhez, aki segített a szeretteim kivégzésében, alávetettem magam minden kívánságának, és mégis nem vagyok hajlandó eldobni a régi nevem?

– Rendben – suttogtam nagy sokára, és mindketten mosolyogva visszafordultunk Mrs. Sunlake-hez, aki elmerült a porcelánétkészlet tanulmányozásában.

– Akkor kérem, mutassa meg a papírokat – mondta Perselus, míg én idegesen leültem az asztalhoz.

Az idegen nő azonnal engedelmeskedett, és amint megpillantottam az iratait, rögtön tudtam, a férjem miért őt választotta: Mrs. Sunlake férje valamint mindhárom fia halálfaló volt, és mind a négyen odavesztek a harcban. Ennél gyönyörűbb múlttal egy asszony nem is rendelkezhetett volna, mintha egy hófehér fátyol vette volna körbe.