A harminckettes elítélt

A vörös folyosó

Tizennyolc éves voltam, mikor utoljára párbajoztam Perselus Pitonnal. Kínosan rövid küzdelem volt, egy fikarcnyi esélyem sem lehetett ellene, és erre rögtön rá is eszméltem, mikor könnyűszerrel kivédve az varázslataimat, két átok szórása után a földre kényszerített. Miközben a talajon vergődtem fölém tornyosult, a gyomrom hirtelen úgy összeszűkült, hogy kis híján megszabadultam tartalmától.

Akkor is úgy éreztem, hogy elvesztem az egyensúlyomat, holott még hozzá sem kezdtünk a viadalhoz. A harminckettes árulása ismerős fájdalomként mart a mellkasomba, a történelem mintha megismételte volna önmagát.

Ugyanúgy szúrt belül, mikor a bájitaltan professzorom rám támadt. A kis fruska azt a férfit addig tisztelte, sőt, csodálta. Mi több, a bakfis néha éjszakánként a Griffendél toronyban, az éj leple alatt, mikor a gondolataival magára maradt, szerelmesnek képzelte magát belé.

Egy átok a fülem mellett süvített el, olyan közel, hogy a mágiából áradó fagy megérintette az arcom. A többi, felém repülő rontásokat is sikerült hárítanom, de csupán a védekezésre jutott időm, rögtön egyértelművé vált, hogy kezdettől fogva Piton kerekedett a harc fölébe. Villámgyorsan cselekedett, csuklóból, légies könnyedséggel dobált felém varázsigéket, melynek nagy része ismeretlenül hangzott számomra. Már nagyon régen nem gyakoroltam a párbajozást, és csatározásunk elején megéreztem, hogy az aznap végrehajtott varázslataim nagyobb energiát öltek fel, mint gondoltam. Tudatosult bennem, hogy a lázongásom árát meg fogom fizetni.

– Ne okozz ilyen hamar csalódást – suttogta, de szavai jól érthetően elértek hozzám –, mutasd meg a tüzet, amit az imént demonstráltál, állíts egy kis kihívást.

A tőlem jobbra húzódó kőfal beomlott, ahogy az egyik varázslata eltalálta, a szikladarabok hangos robajjal zúdultak le a szakadékba, majd jókora csobbanással a folyóban landoltak. Miközben lassan, de megállás nélkül hátráltam a szurdok pereme felé, úgy tűnt, a kövek egy jóslat részét képezték a saját sorsom végkifejletét illetően. Kézenfekvő ómennek bizonyultak, hirdetve, hogy mi vár rám. Érdekes módon a halál gondolata már nem töltött el riadalommal, inkább a frusztráció kerülgetett. Temérdek kérdésem adódott, amikre már régóta válaszokat vártam.

– Mi értelme volt egyáltalán tíz évvel ezelőtt életben hagynod? – kiáltottam rá. – Mi hasznod származott belőlem?

A zaklatott állapotomnak köszönhetően rés támadt a védelmi vonalamban, és ő ezt azonnal kihasználva, szinte játszva lefegyverzett. A varázspálcám a levegőbe röppent, majd kisvártatva a kezében landolt. Azonban nem voltam hajlandó meghátrálni, feleletre számítottam. Minden erőmet összeszedve összpontosítottam, majd hirtelen két árny-hasonmás szakadt ki a testemből, akik ellenkező irányba kezdtek rohanni. Miközben a férjem a bűbáj-alakokra koncentrált, én sebesen a sziklák mögé futottam, és gyorsan az egyik rejtekébe húzódtam, életem utolsó másodperceit is kihasználva követeltem a magyarázatát.

– Pillanatok alatt megkaphattál volna bárkit, akit akarsz – kiáltottam a levegőt kapkodva–, temérdek nő sokkal engedelmesebb, egyszerűbb feleség lett volna. Miért én?

A csarnokra váratlanul csend telepedett, azt csak az én szuszogásom törte meg. Néhány másodperc telhetett el, de az én szemeim előtt az egész házasságom lepergett.

– Kérdezd őt – érkezett végül a válasz, Pitontól szokatlanul feldúlt hangnemben, és nem kellett búvóhelyemről kitekintenem, hogy tudjam, Perselus felé int. – Az ő hibája.