Vele született sors (𝑯𝒂𝒓𝒓𝒚 𝑷𝒐𝒕𝒕𝒆𝒓 𝒇𝒇.)

🥀 𝐕𝐈. 𝕮𝖍𝖆𝖕𝖙𝖊𝖗 🥀

Szeptember 1.

-Apu siess már, le fogjuk késni a vonatot - kiabált az ajtóból Destiny. Húsz perc alatt elkészült és azóta az ajtóban állt a ládájával, indulásra készen állva, egyre türelmetlenebbül.

-Biztosan nem akarsz velem jönni? - nézett ki az apja az ajtó mögül.

-Biztos vagyok benne. Úgy akarok menni, mint a többi velem egykorú - huppant le boldogan a ládájának a tetejére a lány. Mellette a kalitkában lévő hárpia a ketrec széléhez totyogott, hogy a gazdája pulcsiját kezdje csipegetni. Destiny bosszúsan nézett rá, mire a hárpia hangosan felvisított.

-Utállak - suttogta a madárnak, majd arrébb húzódott tőle.

-Nos, akkor induljunk - lépett ki a lány apja, majd összeszedve a cuccokat elindultak a King's Cross pályaudvarra. Destiny izgatottan nézett körbe. Régóta várta ezt a napot és most, hogy elérkezett, még az idióta madara sem képes elvenni a kedvét. A kilenc és háromnegyedik vágány előtt a lány az apjára nézett.

-Ugye ide még bejössz velem?

-Te szerettél volna nagyon egyedül menni Des.

-Ó, értem - csügged el a lány, majd elvette az apjától a kosarat és erősen megmarkolta a fogóját.

-Természetes, hogy bemegyek veled. Most mész először egyedül, főleg vonattal.

-Köszönöm - húzódott mosolyra a szája.

-Indulás!- mutatott Perselus a kilences és a tízes vágány közötti falra.

Destiny nem félt. Kiskora óta varázslatok között nőtt fel, nem zavarta egy falnak álcázott átjáró. Megtolta a kulit maga előtt és futásnak eredt a fal felé. Átérve rajta megállt kicsit távolabb a bejárattól. Csodálkozva és enyhe áhítattal nézte a piros gőzöst, amin hamarosan utazni fog.

-Menjünk, pakoljuk fel a cuccaidat - tolta meg lazán az apja a kislányt, aki kizökkenve az ámulásából, elindult a vonat felé. Felpakolták a ládákat, majd Perselus elindult a maga útján, miután megígértette Destinyvel, hogy vigyázni fog magára és rendesen fog viselkedni, főként nem kerül bajba a Weasley ikrekkel.

A szürke hajú lány leült egy üres fülkébe, a kinti órára pillantott, ami perceken belül tizenegyet üt. Lehunyta a szemeit és megváltoztatta a kinézetét. Haja barna színben pompázott, és szemei sem voltak eltérőek. Mindkettő sötét színűen csillogott. Éppen végzett az átalakítással, mikor a vonat sípja hangosan felszólalt. Mielőtt elindult volna a gőzös, a fülke ajtaja kinyílt és egy kifáradt, lihegő, kócos fiú dugta be a fejét.

-Szabad ez a hely?

-Igen, gyere nyugodtan. Destiny Grindelwald - nyújtotta felé a kezét, mikor a fiú helyet foglalt vele szemben.

-Grindelwald? Mint Gellert Grindelwald?

-Na ja - rántotta vissza a kezecskéjét és vakarta meg vele a tarkóját zavaromban.

-Nem mintha bármi baj lenne belőle. Tudom milyen, ha elítélnek a neved miatt. Dylan Lestrange vagyok, a halálfaló Rodolphus fia és mivel Mardekáros vagyok tartanak tőle, hogy ha egyszer Tudjukki visszatér, az oldalára állok én is.

-Ez hülyeség. Nem követi el mindenki feltétlenül azokat a hibákat, amit a szülei is.

-Most magadról is beszélsz?

-Nem minden értelemben. Szerintem anya jó ember volt. Tett rossz dolgokat, de több jót. Próbált mindenkit megmenteni, mégha ebbe ő is halt bele. Viszont az apámra ez nem illik rá. Muglik ezreit ölte meg, csak hogy ő megmutassa, hogy kicsoda. Nem értette meg, hogy az emberek sérülnek a mágia miatt és azért kell a két világot szétválasztani és titkolni a kilétünket, nekünk varázslóknak.

-Fura ilyet hallani egy aranyvérű varázsló szájából. Jó, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki ezt gondolja.

-Nem vagyok biztos benne, hogy aranyvérű lennék. A nevelő apám szerint anya nem volt varázsló. Valami felsőbb rendű volt. Mikor rákérdeztem tőle nemrég Dumbledore-nál, nem válaszolt. Azt mondta nincs itt az idő, hogy megtudjam az igazat.

-Beszéltél a suli igazgatójával, holott most leszel elsős? Én most megyek másodikba, de eddig egy szót nem beszéltem vele.

-Hat éves korom óta minden időmet szeptembertől júniusig a Roxfortban töltöttem. Nyárra mentem csak haza, meg nagy ritkán télen.

-Na azt meg hogyan? Várj csak...Nem te vagy az a kislány, aki mindig belógott az órákra, hogy tanulhasson, vagy a Weasley ikrekkel csintalankodott?

-De, igen.

-Már emlékszem. Akkor ezüst színű volt a hajad, most meg barna.

-Metamorfmágia. Ez így kevésbé feltűnő és nem annyira hajtogatja mindenki, hogy mennyire hasonlítok anyára, hisz neki is ezüst színű volt a haja. A szemem színét szeretem, pedig Grindelwald-tól örököltem. Neki is olyasmi volt mikor fiatalabb korában, de persze azt is elrejtettem.

-Cserfes, ds érdekes lány vagy Destiny Grindelwald. Örülök, hogy beléd botlottam.

-Én is örülök a találkozásnak.

A vonatút hosszú volt. Többnyire mezők és szép tájak mellett haladtak el. Destinyt lenyűgözte a kilátás a vonatból. Dylannel egész jól összebarátkoztak. Sok édességet vettek a büféskocsiról és együtt ették meg mindet.

-Már így elrohant az idő? - tekintett ki az ablakon Dylan. -Ajánlatos lenne átöltözni talárba, lassan odaérünk.

Külön-külön, kint megvárva egymást, átöltöztek a fekete iskolai ruhájukba. Ez volt az egyetlen dolog, ami nem tetszett Destinynek. Eddig soha nem kellett a Roxfortban talárt hordania.

A vonat begördült az állomásra. A lány összeszedte a cuccait és lemászott a gőzösről Dylannel a nyomában. Odakint Hagrid várta őket. Destiny mindig is imádta a nagy melák félóriást, így ott hagyva minden cuccát Hadgridhoz rohant egy ölelésért.

-Hogy múlnak az évek. Már te is elsős lettél. Az ezüst haj jobban állt. Önmagad voltál vele - simogatta meg a lány feje tetejét a hatalmas tenyereivel. -Hozd a holmid és menjünk a csónakokhoz! Elsősök, utánam! Négyesével üljetek a csónakokba!

Des egyedül maradt, mivel Dylan már másodéves, így egymagában egy üres csónakba mászott be. Hozzá került egy szőke hajú, sápadt arcú fiú és két nagyobb darab, zömök barátja. Destiny szégyellte magát, amiért az járt a fejében, hogy fel ne boruljon a csónak. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, csendben utaztak végig a partig, ahol a kapunál Hagrid bekopogott az iskolába.

A hatalmas kapu hamar kinyílt. Mögötte McGalagony professzor várta őket. Des a hölgyre nézve elmosolyodott, mire a professzor is észrevétlenül a lányra kacsintott, majd az elsősök felé fordult.

-Köszöntök mindenkit a Roxfortban! Hamarosan megkezdődik az évnyitó bankett, de mielőtt elfoglalják a helyüket a nagyteremben, beosztjuk magukat az egyes házakba.

Destiny nem figyelt tovább a professzorra. Tudta jól, hogyan működik a beosztási ceremónia, fölösleges lett volna végig hallgatni. Akkor eszmélt fel, mikor McGalagony távozott azzal az indokkkal, hogy pár percen belül visszatér, addig is szedje össze magát mindenki.

-Azt mondom, borítsunk fátylat a múltra. Adjunk neki még egy esélyt.

A lány rögvest a hang irányába fordult. Ahogyan sejtette, az iskola kísértetei léptek át a falon.

-Ugyan már, kedves Fráter. Hány esélyt adjunk még Hóborcnak? Szégyent hoz valamennyiünkre, ráadásul még csak nem is tisztességes kísértet. Enyje, hát ti meg mit kerestek itt? - vette észre az egyik szellem az elsősöket. -Destiny, jó újra látni. Már hiányoltunk.

-Akkor ezek szerint ők az elsősök - mosolygott Pufók Fráter. -A beosztásra vártok, igaz?

Des határozottan bólintott.

-Remélem találkozunk a Hugrabugban. Én is hugrabugos voltam - intézte a szavait mindenki felé, mikor megérkezett McGalagony.

-Indulhatunk! Kezdődik a ceremónia. Jöjjenek utánam!