kóma | minsung ff

3

2021.03.01.

Az ébresztőm hangját meghallva azonnal ki is nyomom, hiszen értelmetlen lenne véghallgatni, miközben már régóta fent vagyok. Bár csak alig három órát, de végre egy hónap után tudtam ma aludni és bármennyire is jól esett, ugyanolyan kimerültnek érzem magam, mintha egy percet se pihentem volna. Kimászva az ágyból bicegek a szekrényem felé, hiszen a bokám még mindig fáj egy kicsit, majd az alkaromon levő gipsznek hála nehézkesen lecserélem pizsamámat egy kényelmes öltözetre. A fürdőbe lépve hatalmasat sóhajtok, amint megpillantom a tükörben magamat. Az arcom szinte teljesen be van esve, sápadt vagyok és pólómat megemelve láthatom bordáimat és medencecsontomat is. Megrázva fejemet mosakodok meg, majd eldöntve, hogy ez így nem mehet tovább lépek ki a fürdőből és a konyha felé veszem az irányt, ahol anyukám már a reggelit készíti.

- Eszel, Ji? – kérdezi kedvesen, közben arcomra simítva, mire én csak bólintok. Szemei szinte felragyognak erre és arcára hatalmas mosoly kerül, miközben nekem is tálal az általa készített ételből.

- Reggeli után el tudsz vinni a kórházba vagy busszal menjek? – veszek egy falatot a számba, s bár nehezen, de sikerül leerőszakolnom a torkomon. Nem akarom, hogy Minho egy élőhalottal találkozzon, amikor felébred. Mert fel fog.

- Persze, hogy elviszlek – mosolyodik el ismét, majd beszélgetni kezdünk, miközben elfogyasztjuk a reggelit. Miután befejeztük mind a ketten, a szobámba sietek vissza, már amennyire ez lehetséges, s táskámba kezdek el pakolászni. Elrakom a szemüvegem, a laptopomat, néhány könyvet, a jegyzetfüzetemet és tollakat. Hiába váltottam át levelezőre az egyetemen, ugyanúgy lesznek nekem is vizsgáim és bármennyire is nehéz most, muszáj tanulnom, mivel büszkévé akarom tenni Minhot, mire felébred.

Anya is kész lett a mosogatással, majd a garázsba lépve foglalok helyet az autó hátsóülésén, míg édesanyám a kormány mögé ül be. Szinte azonnal le is hunyom a szemeimet, s azt kívánom, hogy bárcsak végre használni tudnám rendesen a lábamat és mehetnék gyalog a kórházba, nem pedig autóval. Felsóhajtva hajtom le fejemet, miközben fülemet is bedugom, hogy ne is halljam a járműből származó zajokat, majd csak akkor nézek fel, mikor anya megütögeti óvatosan a térdem, ezzel jelezve, hogy megérkeztünk. Megköszönve, hogy elhozott szállok ki végre az autóból, majd a bejárathoz érve nagy levegőt véve lépek be az épületbe. A lifthez sétálok, ahol beütöm a kilences számot, hiszen azon az emeleten van a párom szobája, azonban mikor elérem a helyiséget akkor meglepődve fogad, hogy több orvos és nővér is bent tartózkodik. Annak ellenére, hogy tudom, nem szabadna most ide bejönnöm, én rögtön felnyitom az ajtót és az ágyhoz sietek, abban reménykedve, hogy felébredt a szerelmem, de nem. Semmi.

- Mi történt? – kérdezem aggódva az orvost, aki engem is kezelt, mire elmagyarázza, hogy Minho valószínűleg folyamatosan álmodik és többször is megrándultak az ujjai, ami jó jel, de nem értik, hogy akkor miért nem kel fel. Elmondta, hogy ez általában akkor van, amikor valami miatt bűntudata van és rossz érzései vannak azzal kapcsolatban, hogy vissza kellene jönnie a való világba, de közben akarna, csak nem sikerül a lelkiismerete miatt. Véleménye szerint innentől kezdve már minden a fejében fog eldőlni.

Elvégeznek még néhány gyors és apró vizsgálatot, majd egy újabb infúziót bekötve hagyják el a szobát, ezzel kettesben hagyva minket. A kanapére dobva táskámat húzom a szobában levő széket az ágy mellé, majd kezét sajátjaim közé fogva nyomok egy puszit kézfejére.

- Ma végre normálisan megreggeliztem, az elmúlt egy hónapban először – mosolyodok el szomorúan, miközben szokásosan elkezdek hozzá beszélni, hiába nem tud és nem is fog válaszolni. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán hallja, amit mondok neki. – Az egyetem nagyon nehéz most. Közelednek az év végi vizsgáim és sehogy sem haladok a tanulással. Hiába próbálkozok Minho, nem megy, pedig azt akarom, hogy büszke legyél rám. Tudod, megígértük, hogy idén szín ötösre fogok vizsgázni és utána eljössz velem megnézni egy romantikus filmet végre a moziba! Remélem tényleg el fogsz tudni jönni velem megnézni egy filmet – halkulok el, ahogy szemeimbe könnyek szöknek. – Az orvosok azt mondták, hogy mozgattad az ujjaidat... vagy legalább is rángatóztak. Annyira szeretném, ha ugyanúgy megszorítanád a kezem, ahogy nem rég tetted. Esküszöm az se érdekelne már, hogy kötekedsz, hogy a tiédhez képest milyen pici a kezem, de kérlek... szorítsd meg újra. Hadd érezzem, hogy itt vagy és nem hagytál még el. Nem tudom és nem is akarom elképzelni nélküled az életem, Minho. Kérlek, kelj fel minél hamarabb – fejezem be a szokásos monológom, közben reménykedve, hogy legalább megrándul a keze vagy az egyik ujja akár, de semmi nem történik.

Csalódottan mosolyodok el, közben letörölve könnyeimet, majd az ágy melletti éjjeliszekrényre pakolom ki a gépemet és elkezdem átnézni a heti tananyagot, közben egy pillanatra sem engedve el szerelmem kezét.