kóma | minsung ff

5

2021.05.01.

Ingemet begombolva kötöm meg nyakkendőmet, majd a zakót felvéve nézek végig magamon a tükörben. Sosem értettem, hogy egy temetésen miért kell ilyen iszonyat fontosnak lennie a megjelenésnek, hiszen nem divatbemutatóra készülünk, hanem éppen elköszönni egy szerettünktől. Egy nagy adag levegőt engedek ki a tüdőmből, majd gyorsan fogat mosok és úgy sietek le a nappaliba, ahol már a szüleim várakoznak. Egyáltalán nincs ehhez kedvem. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy nekem pont most szükségem lenne elmenni erre a temetésre. Anélkül is el tudok búcsúzni valakitől, ha nem látom, ahogy véglegesen a föld alá helyezik.

-       Kész vagy, Sungie? – kérdezi anya egy szomorú mosollyal az arcán, mire bizonytalanul bólintok. Mégis ki áll készen bármikor is valójában elmenni egy temetésre?

Amint beülünk az autóba, rögtön bedugom fülemet és fejemet is lehajtom, nehogy bármit is észleljek abból, hogy tényleg egy kocsiban kell elutaznom a temetőig. Amint megérkezünk, a csomagtartóból kivéve egy virágcsokrot keressük meg az elhunyt közeli hozzátartozóit, majd részvétet nyilvánítva ülünk be a hátsó sorba a rokonok közé. Bár édesapám sosem állt igazán közel a családjához, pláne nem a keresztanyjához, aki egy héttel ezelőtt hunyt el, mégis megadva a tiszteletet a családunk felől egyeztem bele, hogy eljöjjek én is. A szüleim egyáltalán nem erőltették, sőt talán örültek is volna, ha nem tartok velük, hiszen egy temetés nem tesz sok jót, miközben a szerelmem kómában fekszik a kórházban.

Minhot végül több, mint három órán keresztül műtötték, s egyáltalán nem ment egyszerűen. A vért szerencsére tudták pótolni a beavatkozás közben, azonban a fiú szíve többször is majdnem leállt, ezért szinte folyamatosan mellkaskompressziót kellett végrehajtani, nehogy baj történjen. Az operáció végül is sikeres volt, s jó hírekkel szolgáltak egy hónappal ezelőtt számunkra, hiszen azt mondták, hogy innentől kezdve már teljesen rajta áll, hogy mikor akar felébredni és nem valószínű, hogy a továbbiakban bármi komplikáció fellépne. Elmondták, hogy akár már másnap is felkelhet, de lehet csak három hét múlva. Minden Minho döntése most már. Az anyukája szerencsére így már kicsit megnyugodott és az elmúlt egy hónapban látszott, ahogy fokozatosan javul az állapota. Többször is elmentünk együtt ebédelni vagy vacsorázni is esetleg, elmondása szerint már nem muszáj altatót és nyugtatót se szednie, ahhoz, hogy pihenni tudjon és ennek én borzasztóan örülök.

Felixszel megfogadtuk, hogy már tényleg itt az ideje, hogy mi is rendbe hozzuk magunkat, mivel Minho bármikor felébredhet és egyikünk sem akarja őt úgy fogadni, mintha egy kész zombiapokalipszist éltünk volna át, míg ő nem volt köztünk. Elkezdtem rendesen étkezni, egyre többet pihenek és végre az egyetemi vizsgáimra is tudok rendesen koncentrálni, mivel folyamatosan csak egy cél lebeg a szemem előtt; Minhot büszkévé tenni.

A temetés végeztével én rögtön el is köszönök mindenkitől, majd hazasétálok, hiszen a szüleim még maradnak a rokonokkal. Nem sok időt töltök el otthon. Átveszek egy sokkal kényelmesebb öltözetet, majd a már előre összekészített táskámat magamhoz véve indulok el a kórház felé. Az épületbe érve már rutinosan lépek a liftbe, majd a kilencedik emeletre megérkezve keresem meg a szerelmem szobáját. Belépve oda meglepődve fogad, hogy nincs itt az anyukája, de ami még nagyobb meglepetést okoz, hogy lekerült a lélegeztetőgép barátomról. Szemeim felcsillannak, táskámat szinte eldobom a helyiség másik sarkába, majd elmosolyodva foglalok helyet az ágy melletti széken.

-       Tudom, hogy nem ébredtél fel, de már az hatalmas örömöt okoz, hogy végre anélkül a csövek nélkül látom az arcod – szalad ki ajkaim közül egy hitetlen nevetés, majd ajkamat beharapva próbálom visszatartani mosolyomat és előtörő könnyeimet. Nem tudom, mi lesz velem, amikor felébred, ha már ennek ennyire tudok örülni. Óvatosan ülök át az ágyra, majd párom haját megigazítva simítom meg arcát, s bőre ugyanolyan meleg és puha, mintha egy átlagos reggelen simogatnám, mikor hamarabb ébredtem fel, mint ő. – Nagyon hiányzol, Min – sóhajtok fel, közben kezét sajátjaim közé fogva kezdem cirógatni. – Annyira várom, hogy újra velünk legyél tényleg. Rájöttem, hogy valójában mennyire szükségem van rád. Nem tudok senkivel sem úgy beszélgetni, mint veled. Senki nem tud olyan nyugtató ölelést adni, mint te. Senki más illata vagy már szimplán a jelenléte nem nyugtat meg annyira, mint a tiéd. Mindig tudtad, hogy mikor mit kell mondanod és tenned, hogy jobb kedvem legyen vagy esetleg egy kis magabiztosságra volt szükségem. Nagyon szeretlek, Minho és itt vagyok. Itt leszek, amikor felkelsz és minden rendben lesz – mosolyodok el halványan, majd közelebb dőlve nyomok egy puszit homlokára, mire hirtelen mozgolódást érzek a kezemnél. Hirtelen azt hiszem, hogy csak beképzeltem, de amikor ismét megszorítja kezemet, akkor bizakodva nézek arcára. Szemei ugyanúgy csukva vannak, nyugodtan szuszog, de kezeivel újra és újra rászorít enyémre, mire megkönnyebbült és boldog kacaj szökik ki ajkaim közül. – Hallasz engem – súgom magam elé, majd a nap folyamán még egyszer újra megszorítja kezemet, s szemeimből végre hosszú idő után örömkönnyek törnek elő.