kóma | minsung ff

4

2021.04.01.

- Tudom, hogy nehéz, Jisung. De Minho nem örülne, ha most látna. A múltkor már kezdted összeszedni magad, mi történt? – ül le mellém nagyot sóhajtva barátom, miközben hátamat kezdi simogatni.

- Kezdem elveszíteni a reményt. Már két hónap eltelt, Felix és semmi változás. Miután az orvosok észrevették, hogy mozognak az ujjai... még annyi sincs. A múlt héten pedig újra lélegeztetőgépre kellett tenni. Mintha csak egyre rosszabb és rosszabb lenne az állapota. Nem bírom már, Lix – könnyesednek be szemeim, ahogy magyarázom neki az igazságot. Hiszen valóban, az elmúlt pár hétben semmi javulás nem történt. Miután néhányszor megmozdult a keze, mindenki reménykedni és bizakodni kezdett, miszerint napok kérdése és végre felnyitja szemeit, de semmi nem történt. Sőt, azután még az ujjai se rándultak soha többet. Az édesanyja, aki szinte már második anyukám volt, egyre rosszabbul van. Eddig egymás támaszai voltunk, de az elmúlt napokban már ő sem olyan reményteljesen lépett be a kórházi szobába, mint eddig, s talán egymást is csak egyre jobban húzzuk lefelé.

- Megértem, hogy nehéz. Mindenkinek az. Ne felejtsd el, hogy Minho az én barátom is volt – csuklik el a szeplős hangja, mire csak hagyom, hogy könnyeim elinduljanak szemeimből. Nem felejtettem ám el, hogy Felixnek szinte a legfontosabb ember az életében Minho volt és valószínűleg még mindig az is. Azonban valahogy hihetetlenül önzően gondolkozva csak az jár a fejemben, hogy az én párom, az én szerelmem fekszik a kórházi ágyon kómában, különböző gépekre szerelve, megelőzve a halálát. – Menjünk be hozzá – mosolyodik el halványan, s én csak letörölve a könnycseppeket állok fel lassan, majd szekrényemhez lépve veszek fel egy pulóvert.

Megvárva, míg Felix is elkészülődik lépkedek a konyha felé, hogy ihassak egy pohár vizet, amikor is megcsörren a telefonom a farzsebemben. Minho édesanyjának neve villan fel a képernyőn, én pedig habozás nélkül fogadom a hívást, mivel nem szokása reggel hat órakor csak úgy hívogatni általában. Keservesen sír a vonal másik oldalán, alig bír megszólalni, de amikor kinyögi végre, hogy siessünk a kórházba, egyszerre jutnak eszembe borzalmas és csodálatos dolgok is. Értesítem barátomat, hogy azonnal induljunk el, s bármennyire is sietnem kellene, nem vagyok hajlandó kocsiba ülni és elvezetni a kórházig, így csak megszaporázva lépteinket haladunk az épület felé. Amint megérkezünk, nem kérdezünk senkitől semmit, csak a liftbe beszállva utazunk fel a kilencedik emeletre, ahol Minho szobájába lépve üresen találjuk azt. Az ágy kitolva, a csövek szanaszét, egyedül a párom édesanyja ül a fotelban, fejét tenyerébe döntve, halkan zokogva. Elindulok felé, s ekkor szerencsére már neki is feltűnik, hogy megérkeztünk, így rögtön felállva siet közelebb és ölel magához szorosan mind a kettőnket.

- Nem veszíthetem el őt is, Ji. Nem... - mondja elhalóan, mire eltátva számat zsibbadok le egész testemben. Ha nem szorítana magához ilyen erősen, biztos, hogy most itt összeesnék. Felix kiválik az ölelésből, majd karjánál fogva, kedvesen támogatva az idősebb nőt vezeti vissza a fotelhoz, míg én magamat segítve foglalok helyet a kanapén, ahova néhány másodperccel később csatlakozik Lix is.

- Mi történt? – kérdezi halkan, félve és tele aggodalommal, mire a nő csak kifújja orrát, majd nagy levegőt véve próbálja nyugtatni magát.

- Már öt órakor bent voltam ma szerencsére. Egyszer csak a szíve nagyon gyorsan kezdett el verni és a levegőt is hevesen kapkodta. Olyan volt, mint akinek pánikrohama lenne. Egy pillanatra azt hittem, hogy felébred... de nem. Megjelent az egyenes vonal a gépen. Kiszaladtam szólni az orvosnak, akik rögtön jöttek és elkezdték újraéleszteni, de ekkor már nem lehettem bent. Aztán csak kitolták innen és elvitték műteni, mert nem lehet tovább várni. De még mindig iszonyat kevés a vére, és nem tudjuk mi lesz... - halkul el a végére, mire én csak lesokkolva nézek magam elé, semmi jót nem remélve. Ismét leállt a szíve. Nincs elég vére. Nem biztonságos a műtét számára.

Nem feleltünk semmit, miután megtudtuk, hogy mi történt. Nem tudtunk mit válaszolni erre. Mind a hárman csendben ültünk, néha a szipogásunkat lehetett hallani, hiszen mindannyian próbáljuk a lehető legrosszabbra felkészíteni magunkat, de erre természetesen nem lehet. A műtét már lassan két órája tart és fogalmam sincs, mi tart ilyen sokáig. Azonban ez ad egy kis reményt, hiszen, ha baj lenne, akkor már végeztek volna, nem? Időközben felhívtam anyukámat én is, aki közölte, hogy amint végez a munkahelyén jön ide apámmal, mire én hálásan köszöntem meg.

- Lee Minho hozzátartozói?