kóma | minsung ff

6

2021.06.01.

Kimerülten lépek be párom kórházi szobájába, majd nyakkendőmet meglazítva telepedek le a szokásos helyemre, kezét azonnal sajátjaim közé fogva, lágyan simogatva bőrét.

- Elkezdődtek a vizsgáim, Minho – sóhajtok fel fáradtan, miközben ásítok is, hiszen az elmúlt napokban egyáltalán nem jutott sok időm alvásra. Vagy tanultam, vagy az egyetemen voltam, vagy ebben a helyiségben a szerelmem mellett. Néha már csak a könyvek fölött ejtettem le a fejemet és aludtam el, míg máskor laptopom előtt görnyedve szundikáltam el a székben. Minden nap bejövök a kórházba, sokszor a tanulást is itt végzem el, hiszen az esélyt sem akarom megadni arra, hogy lemaradjak arról, amikor felébred Minho. Itt akarok lenni akkor, mellette. Nem szeretném, ha esetleg felkelne és nem találva maga mellett esne kétségbe, hogy vajon miért nem vagyok itt, miközben én éppen otthon ülnék nyugodtan. – Azt reméltem, hogy mire elkezdődnek a vizsgák, már felébredsz. Ne aggódj, összeszedtem magam és a lehető legjobban próbáltam mindent megtanulni, hogy jól teljesítsek és büszke legyél majd rám, amikor kijönnek az eredmények. Remélem, addigra már tényleg felébredsz és minden rendben lesz, Minho – puszilom meg kézfejét, majd hátrébb húzódva veszem elő jegyzeteimet, hogy át tudjak nézni méh néhány anyagot a holnapi prezentációm előtt.

Halvány mosollyal arcomon kapcsolom ki a projektort, amikor véget ért az előadásom, majd meghajolva köszönöm meg mindenki figyelmét és a tapsot, mellyel jutalmaztak most engem. Mikor elkezdenek összepakolni és lassan kiszállingózni a teremből a hallgatók és a tanárok is, kiengedek egy nagy adag levegőt a tüdőmből, majd lassan én is elkezdem összerendezni a dolgaimat.

- Nagyon ügyes voltál, Sung – áll meg mellettem Felix, mire csak elmosolyodva pillantok fel rá, közben folytatva a pakolást, mivel minél hamarabb be akarok érni a kórházba. – Minhoval mi újság?

- Változatlan minden, Lix – sóhajtok fel, számat elhúzva kissé. – Néha megszorítja a kezemet, mintha jelezni akarna, hogy hall engem és ne engedjem el a reményt. De egyébként, nem történik semmi. Az orvosok folyamatosan végeznek el különböző vizsgálatokat, szerintük minden rendben és már tényleg csak rajta áll, hogy mikor ébred fel.

- Remélem, hogy minél hamarabb, mert már iszonyatosan hiányzik – mondja szomorúan, mire egyetértve bólintok párat. Váltunk még néhány szót, hiszen a holnapi nap folyamán az ő bemutatója következik, s bár nagyon jó prezentációt állított össze, eléggé izgul. Próbáltam megnyugtatni, hiszen nálam összeszedetlenebb biztos nem lesz, de nyilván megértem az idegességét. Én is eléggé izgultam, hiszen hiába a jelenlegi helyzetem, akár a jövőm is múlhat ezeken a vizsgákon.

- Jisung? Tudnánk beszélni egy percre? – áll meg előttem az egyik tanárom, aki még nem hagyta el a termet, mire csak értetlenül nézek, de természetesen beleegyezem, majd táskámat levetve vállamról figyelek rá. – Hallottam a kampuszon, hogy mi is történt pontosan Minhoval és veled – kezdi kicsit aggodalmasan a negyvenes éveiben járó hölgy, mire én nagyot nyelve bólintok egyet. Nem szeretek erről beszélni, s annak sem örülök, hogy ennek ennyire híre ment a kampuszon. – Nagyon sajnálom, ez rettenetes. Át tudom érezni, amit most te átélsz – mosolyodik el szomorúan, minek hatására én csak összeráncolva szemöldökömet nézek rá.

- Nem igazán értem, hogy mire akar ezzel célozni – felelem neki.

- Az én férjem is autóbalesetet szenvedett néhány évvel ezelőtt és kómába esett. Majdnem hat hónapig nem ébredt fel. Nem megijeszteni akarlak, de szeretném, ha tudnád, hogy fent áll a lehetősége annak, hogy nem fog emlékezni Minho bizonyos dolgokra és személyekre. Ezt az orvosok nem fogják elmondani, nekünk sem tették. Csak akkor tudtam meg, mikor a férjem felébredt és nem tudta ki vagyok, s miért ülök mellette – mosolyodik el keservesen, s nekem olyan érzésem van, mintha a lélek elhagyta volna testemet.

- Azóta sem emlékszik Önre? – kérdezem félve, szemeimből kitörölve könnyeimet.

- Szerencsére, de. Azonban majdnem egy hét kellett, mire meggyőztem, hogy én a felesége vagyok, s egy újabb év, mire vissza is tértek az emlékei – magyarázza kedvesen. Beszélünk még egy kicsit erről az egész szituációról, majd megnyugtat, hogy egyáltalán nem biztos, hogy nálunk is ez fog történni, szimplán szerette volna, ha tudok erről a változatról is.

Bármennyire is próbáltam tudatosítani magamban, hogy nem lesz semmi gond, végül mégis sikerült elpityerednem a kórház felé vezető úton. Nem akarok még csak belegondolni sem, hogy mi történne, ha Minho valójában úgy ébredne fel, hogy nem emlékezne se rám, se a közösen átélt élményeinkre. Az első találkozás, az első beszélgetés, ahol éppen leszidott, mert véletlenül rácsaptam az ajtót és majdnem eltört az orra. Az ismerkedés, amikor Felix bemutatott minket egymásnak, hiszen szerette volna, ha kialakul egy nagyobb baráti társaság. Az első randevú, az első csók, az első szeretkezésünk, s végül mikor eldöntöttük, hogy ideje összeköltözni, majd nemsokkal később már meg is találtuk a tökéletes apartmant, ami azóta is üresen állva vár ránk.

A kórházhoz érve nagy levegőt veszek, majd letörölve könnyeimet lépek be az épületbe, ahol pont összetalálkozok Minho édesanyjával. Tudatja velem, hogy most muszáj bemennie a munkahelyére, de nagyon örül, hogy épp most érkeztem és bármi történik, hívjam nyugodtan. Gyorsan megölelem, majd engedem is, hogy menjen, hiszen nem akarom feltartani, s látni akarom már végre Minhot. A liftbe lépve automatikusan nyomom meg a kilences gombot, majd az emeleten megkeresve párom szobáját lépek be a helyiségbe.

- Remélem nem gondoltad, hogy ma nem jövök – kuncogok fel szomorúan, miközben táskámat a kanapéra dobva foglalok helyet a szokásos helyemen. – Jól sikerült a prezentációm, minden rendben ment és a visszajelzésekből ítélve, tetszett is mindenkinek – mosolyodok el, miközben cirógatni kezdem kezét. – Azonban volt egy elég... érdekes beszélgetésem az egyik tanárommal. Elmesélte, hogy a férje neki is kómába esett néhány évvel ezelőtt, ugyanúgy egy autóbaleset miatt. De azt is mondta, hogy nekik nem volt olyan csodálatos élmény az ébredés, mint ahogy elképzelte – halkulok el, közben érzem, ahogy szemeim bekönnyesednek, s még az is elkerüli figyelmemet, ahogy Minho szívverése egyre csak gyorsul. – Azt mondta, hogy a férjének emlékezetkiesése volt, s fogalma sem volt arról, hogy ki ő, pedig ők már évek óta házasok voltak. Minho, ugye te fogsz rám emlékezni? Fogsz ránk... emlékezni? A közösen szerzett élményekre, tapasztalatokra, a szerelmünkre... ugye fogsz emlékezni? – kezdek el halkan zokogni, azonban ekkor már olyan gyorsan és hangosan csipog a szívverését jelző gép, hogy odakapva fejemet látom, mennyire gyorsan ver a párom szíve. – Minho? – kérdezem kétségbeesve, miközben a levegőt is egyre hevesebben kezdi kapdosni, s már épp engedném el a kezét, hogy rohanjak szólni valami orvosnak, amikor rászorítva kezemre nyitja fel szemeit és kezd el köhögni. Egy pillanatra lesokkolok, majd könnyeimet letörölve szaladok ki a szobából, s elordítva magamat kérek segítséget, mire több orvos és nővérke is azonnal ott terem. A szobába sietnek, ahol észreveszik, hogy Minho ébredezik, mire rögtön elkezdik igazgatni a csöveket, infúziót kötnek be, majd elkezdenek elvégezni különböző vizsgálatokat, miközben én csak állok és halkan zokogva nézem, ahogy Minho szemei újra nyitva vannak és halkan beszélni is kezd.

- Hol van Jisung? – kérdezi halkan, erőtlenül, mikor az orvosok már mindennel elkészültek. A főorvos, aki igazán jól megismert már az elmúlt hónapokban csak halványan elmosolyodok, majd felém fordulva lépnek arrébb, s végül a helyiséget is elhagyják, közben elmondva, hogy majd ők értesítik az édesanyját. – Jisung? – fordítja felém fejét lassan, mire én hangosan felsírva sietek közelebb és jelenleg elfelejtkezve helyzetéről ölelem magamhoz. De most már teljesen más. Végre ő is visszaölel.