kóma | minsung ff

7

2021.06.15.

Boldogan lépkedek a szokásos úton, mely az egyetemet és a kórházat köti össze. Ma volt az utolsó vizsgám, így már csak az eredményeimre kell várnom, azonban véleményem szerint mindegyik jól sikerült, s megbukni biztos, hogy nem buktam. Másrészt, ma végre letelt a két hét, s Minho eljöhet a kórházból, ezzel remélhetőleg egy életre hátunk mögött hagyva ezt a helyet. A zárójelentést csak öt óra körül fogják kiadni, s anyukája is akkortájt fog megérkezni a munkából, így addig még segítek összepakolni szerelmemnek azt a néhány cuccot, amit a két hét alatt behoztunk neki.

- Megjöttem – lépek be a helyiségbe, mintha már szinte hazajönnék. Minho már rendesen, hétköznapi ruháiba felöltözve ül az ágyon, majd mikor észrevesz, telefonját lezárva helyezi a mellette levő kis szekrényre, s kitárva karjait invitál közelebb. Egy percet sem várva rúgom le cipőmet, majd az ágyra felmászva kuporodok össze az idősebb karjaiban.

- Minden rendben volt ma? – kérdezi érdeklődve, a vizsgámra célozva, mire csak bólintok. – Remélem megmondtad már annak a hülye tanárnak, hogy én igen is emlékszem rád és minden másra is – mondja dünnyögve, mire hirtelen felkapva fejemet nézek rá értetlenül.

- Tessék? – kérdezek vissza, közben felülve foglalva helyet ölében.

- Annyira fel akartam már ébredni, Sungie. Akárhányszor hallottalak beszélni, mindig fel akartam ébredni, de valami visszatartott. A legrosszabb az volt, amikor sírni hallottalak. Próbáltam mindig kinyújtani a karom, hogy legalább meg tudjalak simítani, de semmi nem történt – kezd el mesélni, ami igazából meglep, hiszen az ébredése óta nem beszéltünk erről konkrétan, de figyelmesen hallgatom minden szavát, közben hajával játszadozva, hogy nyugodtan tartsam. – Álmodtam, folyamatosan. Valamikor a balesetet, de mintha kívülről látnám az eseményeket, de legtöbbször közös emlékeket éltem újra veled. Jókat és rosszakat is – sóhajt fel, mire én csak halványan elmosolyodva simítom meg arcát. – Mindig hallottam, hogy miket mondasz nekem és borzasztó rossz volt, hogy bármennyire is akartam, nem tudtam válaszolni. A fejemben mindig elhangzott a válasz, de éreztem, hogy a számon nem jöttek ki a szavak. Azonban, akkor délután, mikor arról beszéltél, hogy én elfelejtelek téged és a szerelmünket, iszonyatosan el akartam neked mondani, hogy ez sosem történne meg és ugyanúgy szeretlek, mint eddig és mennyire hálás vagyok, amiért az elmúlt hónapokban mellettem voltál. Talán ez az oka annak, hogy sikerült végre felébrednem.

- Ha ezt tudom, akkor hamarabb mondtam volna ilyeneket – kuncogok fel, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget, mire ő megforgatja szemeit. – De valamit nem értek – ráncolom össze szemöldökeimet, mikor eszembe jut, hogy az orvosok egyszer mit is mondtak nekünk. – Amikor először mozgattad a kezed, akkor az orvosok az mondták, hogy fel akarsz te ébredni, de a lelkiismereted nem enged. Mintha valamit megbántál volna, s nem bocsájtottál meg magadnak miatta. Mi ez, Minho? – kérdezem félve, hiszen fogalmam sincs, mi lehet ez valójában.

- A baleset – feleli halkan, sóhajtva. – Miattam történt a baleset, mert nem figyeltem eléggé, s majdnem megöltem három embert... köztük téged is – mondja halkan, közben egy könnycsepp hagyja el szemeit.

- Ez egyáltalán nem így van, Minho – törlöm le könnyeit, majd nyakát átkarolva ölelem át, testemmel teljesen hozzá simulva. – Az orvosok elmondták, hogy azzal, hogy te félrehúztad a kormányt, mindenki életét megmentetted a helyszínen, egyedül magadat sodortad életveszélybe. A balesetért pedig ne okold magad, pláne így, hogy senkinek nincsen komolyabb vagy maradandó baja. Mindenki jól van, azóta is boldogan élik az életüket.

- Tudom – szipog halkan, mire én csak fejére nyomok egy puszit.

- Neked is ezt kell tenned. Ne ragadj le a múltban. Megtörtént, már nem tudod visszacsinálni, de mindenki él és mindenki rendben van. Mint látod, én is, pláne most, hogy végre felébredtél és újra beszélgethetek veled, és kedvemre ölelgethetlek – mosolyodok el boldogan, mire csak közelebb hajolva nyom egy csókot ajkaimra.

- Szeretlek, Jisung. És köszönök mindent – ölel újra magához szorosan.

- Semmit sem kell megköszönnöd, Minho. Örülök, hogy végre újra mellettem vagy és elkezdhetjük a közös életünket. Én is nagyon szeretlek – bújok még közelebb hozzá, arcomat teljesen nyakába temetve.

Végre minden visszakerül a régi kerékvágásba, s magunk mögött hagyhatjuk a kórházat, a balesetet, a szörnyű emlékeket és az itt töltött hónapokat. Ideje kettőnkre, a szerelmünkre s a közösen elképzelt jövőnkre koncentrálni.