No one caring about these words you tell My friend before your voice is gone One man's fun is another's hell
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Leigh-Anne órái után egyenest a tanszék könyvtárába ment. A siker édes íze szabályosan meg tudta volna részegíteni. Most nem éppen egy tankönyv, vagy kötelező szakirodalom után kutakodott a sor C betűvel jelzett szekciójában. Egy kis érdekességre szeretett volna lecsapni. Sötét ringlószemeit a vállán hanyagul, féloldalasan lógó táskájára vezette és az abban rejlő szörnyűségre. Megkapta az aktát Dr. Hudsontől, nem az eredetit, ezekben csupán másolatok voltak az anamnézisről, a GCPD-n tett vallomásról és természetesen a diagnózis megállapításáról és bizonyításáról. Jerome Valeska már most, nem élő formában ugyan, de részese lett az életének. Nem tudott tőle megválni, nem merte otthon hagyni. Nyeregben érezte magát, hitte, hogy megfogja kapni az engedélyt és már csak a gondolat is izgatottá tette. Csak úgy, mikor a kezében tartotta a rendelkezésére bocsátott iratokat. Ahogy leemelte a keresett könyvet a polcról, hallotta, hogy valaki egyenesen felé közeledik. Az ő csodaszép és népszerű barátnője, Evelyn, akiről sosem értette, hogy miért lóg együtt vele. Kettőjük közt ég és föld volt a különbség. A lány hosszú szőke haját mindig egy laza kontyba kötötte, míg Leigh-Anne inkább elbújt barna, hullámos lobonca mögé. Mindig csinos volt, energikus és közvetlen, míg jómaga zárkózott, félénk és megfoghatatlan a sajátos, bohém módon preppy stílusával.
- Evelyn - ejtette ki a nevet meglepődve. A szőke lány bosszúsan nézett rá.
- Azt hittem együtt megyünk ma haza.
- Bocsáss meg... - szegte le a fejét szégyenében. - Csak ezt szerettem volna megkeresni.
- Leigh-Anne még csak a félév eleje van! - fakadt ki. - Mi az, ami már most ennyire fontos neked?
Leigh-Anne válasz helyett csak megmutatta a könyv fedőlapját.
- Az épelméjűség álarca? - ráncolta szemöldökét értetlenül.
- Hervey Cleckley klasszikus leírása a pszichopata személyiségről - húzta ajkát féloldalas mosolyra. Evelynből kiszakadt egy unott, nyűgös sóhaj.
- Az ég szerelmére Leigh-Anne! - forgatta a szemeit. - Egyetemista vagy, ezek életed legszebb évei - finoman a barnahajú lány vállaira tette a tenyereit. Barna szemeit az ő lilásszürke szempárjába fúrta. - Egyszer sem jöttél még el velem bulizni! Pedig a pasik ölnének érted, hidd el nekem. Tudom, hogy te ilyen "introvertált" lány vagy, de nem lehetsz örökké egy kis...buzgómócsing - nagyon kereste a legkevésbé sértő szót.
- Buzgómócsing helyett szerintem az ambiciózus jobban hangzik - mosolygott rá pimaszul. Evelyn ismét sóhajtott egyet.
- Mintha csak a falnak beszéltem volna...
- Nem hiszem - húzódott el Leigh-Anne és büszkén kihúzta magát, kezében a Cleckley kötettel. - Evelyn, most az Arkham történelmében első egyetemi gyakornokkal beszélsz, aki hamarosan tanulmányt készít az egyik betegről. Nem is akármilyen betegről - mosolyodott el magabiztosan.
- Oh – kerekedtek el Evelyn szemei. – Szóval ez áll a háttérben. És... ki a szerencsés?
- Egy pszichopata fiú, aki megölte a saját édesanyját – mondta Leigh-Anne olyan könnyedséggel, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Evelyn oldalra döntötte a fejét, majd pár másodperces csend után széles mosolyra húzta a szájfénytől ragyogó száját és felnevetett.
- Hát persze, persze – nevetgélt. Leigh-Anne értetlen tekintetétől azonban lefagyott a jókedv az arcáról. – Várj, te most nem vicceltél?
- Mit vársz az Arkhamtól? Az a hasonszőrűek fellegvára. De magam választottam ki ezt az esetet.
- Leigh... Nem túl magas az a léc, amit meg akarsz ugrani? Mármint... – zavarodott össze. – tudod, léc, ugrás, magasra teszed azt a lécet és lehet pofára esel, nem tudom, hogy szokták ezt mondani.
- A metaforák nem a te erősséged – ingatta fejét a lány. - Ezért is segítek megírni az esszéidet – mosolyodott el Leigh-Anne pimaszul. Evelyn finoman beleboxolt a lány amúgy erős és edzett vállába.
- Tudod, mit akartam mondani, ne piszkálj!
- Tudom, Evelyn – biccentett. – De ez a lételemem. A kihívás! Anélkül unalmas lenne. Meghát... – ölelte magához a könyvet és leszegte a fejét, amíg összeszedte a gondolatait. – Már gimi előtt is nagyon érdekeltek a bűnözők. Olvastam a legnépszerűbb és leghátborzongatóbb bűntényeket, sorozatgyilkosságokat a Zodiákustól kezdve, Bundyn át a szovjet Chikatiloig. Mindig is szerettem volna megtapasztalni... hogy milyen, mikor egy ilyen mentálisan zavart ember ül előtted. Milyen a jelenléte, vele egy légtérben lenni. Hülye lettem volna, ha nem ezt a beteget választom. Nem érdekel, ha nehéz lesz.
Evelyn a könyvespolcnak támaszkodva hallgatta a kis monológot, de még mindig nem értette őt. Sosem igazodott ki rajta igazán. Őt nem lehetett szorgalmasnak mondani sőt, ha őszintén magába nézett inkább azért jelentkezett az egyetemre, hogy büntetlenül bulizhassa végig a hévégéket, szép helyekre járjon el egyik-másik társaságával enni, focimeccseken szurkolhasson, nevessen és felszabadultnak érezze magát, mint bármelyik fiatal. Leigh-Anne számára egy anomália volt. Egy kellemes anomália. Ha nem tanult, a tudományos diákkörrel dolgozott együtt, ha éppen nem a tudományos diákkörrel foglalkozott, akkor gyakorlaton volt, ha éppen nem az Arkhamban volt, akkor tornász edzésekre járt. Már csak attól, hogy ezen elgondolkodott nyűgössé vált. Ő próbálkozott. Hívta őt többször is mindenféle eseményre, remélve, hogy megváltoztathatja és a saját képére formálhatja. De ez a lány nem adta magát egykönnyen... és finoman ugyan, de utalt arra, hogy semmibe nézi a strébereket, de az azért jól esett neki, hogy volt valaki, aki megvédte a bukástól.
- Bundy... mindenki vele kezdi – forgatta a szemét. – Pedig a Richard Ramirez sokkal helyesebb.
Leigh-Anne arca grimaszba fordult és megrázta a fejét. Evelyn ismét eltévesztette a lényeget. Elindult, hogy kikölcsönözze a Cleckley kötetet, a szőkeség pedig követte. Mielőtt elhagyhatták volna a könyvtárat, Evelyn ismét Leigh-Anne-hez fordult.
- Most, hogy ezt elintézted... Nincs kedved ma este velem tartani? Iszogatunk, hülyülünk, kirúgunk a hámból... rádférne.
- Sajnálom Evelyn, ma edzésre kell menjek.
- Nincs olyan, hogy „kell", Leigh-Anne – ingatta a fejét kicsit rosszallóan. – Olyan sincs, hogy muszáj. Semmi sem muszáj. Egyszer igazán félretolhatnád a sulit értem.
- Nem tehetem – nézett rá szomorúan. – Két hónap múlva bajnokság lesz. Most pedig itt van a tanulmány is. Alapjáraton sem szeretek éjszaka a városban lenni, veszélyes.
Evelyn sóhajtott egyet, majd indulásra készen elfordult tőle.
- Hát jó. Akkor majd máskor – integetett és nagy lendülettel elindult. Leigh-Anne-nel nem maradt más, mint a Cleckley szellemével átitatott könyv és Jerome Valeska aktájának baljós aurája.
